Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)
SÁRA PÉTER: Margita élni akar
emlékszem tisztán, az első vagy a második folytatás után ment-e Molnár apámhoz, azzal, hogy segítsen neki abban, hogy Adyt elhallgattassa, különben világraszóló botrányt rendez. Ezt előbb mama és mások írták meg nekem, aztán apám részletesen elmondta. Ez már évekkel a válásom után történt, de papa annyira szerette Molnárt, hogy titokban még ekkor is azon reménykedett, hogy mégegyszer összebékíthet vele, mint azt már annyiszor megtette. Szóval Molnár annyira tombolt, hogy papa végül elment vele Ignotushoz és megkérte, hogy beszéljen Adyval, hogy az hagyja abba Margitát. — Ignotus évek múlva azt mondta nekem, hogy örök kár volt (még akkor is véresen sajnálta), hogy Ady beadta a derekát és csak annyiban állt a sarkára, hogy nem szűntette be a Margitát — amit csodálatosképpen folytatásokban írt! — , hanem egészen mást írt, mint amire készült volt. A folytatásokban megjelenő műnek ilyen fogadtatása természetesen máiírás közben eltéríthette Adyt eredeti szándékától. A tekintélyeknek és a szerkesztőknek a beleszólása bizonyára nem szolgált a mű javára, ez azonban még nem tette indokolttá azt a fanyalgó és felszínes értékelést, ahogyan különösen a Nyugat tájékán méltatták. Nem lehet csodálkozás nélkül olvasni még az olyan jelentős irodalomtörténész méltatását sem, mint Schöpflin Aladáré, aki aligha nyúlhatott volna rosszabbul e „versezet" titkának, lényegének megfejtéséhez, mint ahogyan Adyról szóló könyvében 3 tette. Adynak ezt a roppant mélyről feltörő, sokrétű, ,,ágas-bogas" lírai vallomását az eposzok és a klasszikus verses regények felől megközelíteni és ezek alapján elmarasztalni olyan, mintha valaki Proust és Kafka műveit kizárólag a kritikai realista regények sajátosságai alapján próbálná bírálni. Schöpflin ugyanis a klasszikus epika felől nézte és bírálta a művet, így azután alig látta meg igazi értékeit, hanem általános formajegyekbe kapaszkodva próbálta bebizonyítani Ady „tévedéseit": „Ady tévedése abban volt, hogy elbeszélő formába öntött valamit, ami nem epikailag volt meg benne. A legkevésbbé volt számára fontos az, ami Margita körül történik, inkább csak a saját reagálása arra, ami történik. Visszaél a forma adta lírai lehetőségekkel : úgy körül lirizálja az alakokat és történeteket, hogy alig látszanak ki belőle. Fantomszerű árnyak, nem is mozognak, csak néha mozdulnak egyet. . . Ami a lírában olyan nagyszerűen bevált, a jelzéses beszéd, a dolgok szándékos homályban hagyása, az az eposzban alkalmaz hatatlan. Nem komponálható, mert a túlságosan lágy massza nem marad meg a formában, kiömlik belőle. A történő dolgoknak nincs sem igazi összefüggésük, sem szimbolikus értelmük, ezért súlyuk sincs..." Az eposz formájának megsértéséről beszólni Ady esetében eléggé különös, hiszen szinte minden költeményében, minden művében „formát sértett", és éppen így alkotott nagyot. Akadtak néhányan már a század elején is, akik tudták, hogy a külső cselekmény, az epikus történés leírása a verses regényben nem döntő, még a prózai alkotásokban is egyre inkább háttérbe szorul. Éppen ezért érthetetlen, hogy miért akarta Schöpflin Adyra erőszakolni a XIX. század esztétikai normáit. Ady nem volt „irodalmi író", hanem zseniális költő volt, aki mondanivalóit mindig a legmegfelelőbb módon tudta kifejezni. Gondolatait ő mindig formálta és soha sem öntötte kész formákba. A forma nyűgét kevesen érezték olyan elviselhetetlennek, mint ő, aki szakadatlanul a lényeg maradéktalan ki3 SCHÖPFLIN ALADÁE : Ady Endre. Nyugat 1934.
