Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)
BARÓTI DEZSŐ: Vénusz magyar változásai
ben feltalálni sem lehet; ugyanezért a társaságokat megunván, csak magába él, sóhajt és panaszol" (162), mondja róla testvérbátyja, Liciusz; hasonlókat hallunk róla édesanyjától is. Lényegében véve okos, élettapasztalattal rendelkező környezete is attól félti, hogy a férfiakban csak a ,,belső tulajdonságok"-at kereső, s a széptevés legcsekélyebb megnyilatkozásait visszautasító szilaj szűz túlzott makacssága valamiképp a nőiesség rovására megy, s így elszakítja őt az élettől. Valójában annak a ,, préciosité" hagyományaiban gyökerező, egyesek által egyenesen korai feminizmusnak nevezett magatartásnak késői változatát testesíti meg, amely a féfiak zsarnokságától és a női sors alacsonyrendüségétől egy, a testi szerelem tagadásán alapuló, magát a szerelmi érzést is légiessé absztraháló, végletesen idealista koncepció segítségével akart menekülni. 26 Az eszményi szerelem ilyen szinte irreális mértékben felfokozott igénye mögött, legalábbis a lélektanban járatos mai olvasó egyébként nála is a szerelemtől való félelmet fedezheti fel. Ezt maga sem titkolja, egy helyen ugyanis azt mondja „valamely ifjú oly nagy rabi alázatosságot mutat az előtt, kit feleségül kér, mind kegyetlen lesz osztán, amikor célját eléri" (144), néhány mondattal odébb pedig „elrejtett tigrisek"-nek nevezi az udvarlására siető szeladonokat. A kor patriarkális erkölcseit ismerve, az ilyen félelmek kétségtelenül indokoltak, sőt a vagyonért esdeklő kérőknek a női méltóság jegyében történő visszautasítása egyenesen a feudális szerelemkoncepció elleni (akár felvilágosult) lázadáshoz tartoznék, s ezért még egyáltalán nem kellene életidegen különcnek tartanunk. A szerelemtől való vonakodása akkor válik a felvilágosodás felfogásával ellentétes kényeskedéssé, amikor már azt is kifogásolja, hogy „termetét, tekintetét bálványozzák", és amikor azzal vádolja a férfiakat, hogy nem annyira „hívségből, barátságból, józan erkölcsből, mint bujaságból szeretnek" (162), hiszen ez így már a testi szerelem tagadását és annak valamilyen éterivé desztillált barátsággal való helyettesítését jelenti. Szidalisz nézetei tehát valamennyi lényeges vonásukban hasonlítanak Parmenio nézeteihez, legfeljebb kevésbé vannak tudatos filozófiával átitatva: ez is „megbecsülésen alapuló szerelem", inkább a „tanult erkölcs", mint Parmenio személyiségének egésze váltja ki, de az érzelmeit racionálisan elemző férfiúval ellentétben az okoskodó leányon végül mégis a szív irracionálisabb szava kezd eluralkodni. Ennek ellenére mégis az az érzésünk, hogy az igazi Erósz szinte teljesen hiányzik a nagyon is okos szerelmespár érzelmeiből, vagy legalábbis erősen szublimálva van jelen benne. A Parmenio ós Szidalisz szerelmének bemutatásából leszűrhető koncepció azonban az említett, konzervatív beütések ellenére is lényegében véve új, az addiginál modernebb állomásait jelenti Vénusz magyar változásainak. Gyöngyösi feudális értékskálája, az előkelő név, a vagyon középpontba való állítása, mint láttuk, már teljesen hiányzanak belőle, s a heroikus erények helyét általánosabb erkölcsi értékek foglalják el. A szerelem két, egyenrangú személyiség szabad választásán alapul, s így az individuális szerelemnek az eddigieknél sokkal tisztább, a hazai fejlődést tekintve egyenesen anticipációnak ható típusa jelenik meg előttünk, hiszen a két bölcselkedő lélek leginkább azon vívódik, hogy a tiszta szerelmet egyáltalán lehetséges-e megtalálni ? A kérdéshez azonban, mint láttuk, egyoldalúan, a morális, racionális elemek előtérbe helyezésével közelednek, intellektualizálják érzelmeiket, amelyek így nem a 26 Vö. PAUL BENICHOU : i. m.
