Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)

BARÓTI DEZSŐ: Vénusz magyar változásai

Gyöngyösi férfias, parancsolni vágyó unokái, akik az előző század országos politikát folytató, hatalmas birtokokat irányító nagyasszonyai után ekkor már csak a szalonok intrikáiban voltak kénytelenek kiélni hatalmi ösztöneiket, szívesen játszották ezt a hideg szív-csatát, amely valamiképp ugyanolyan a heroikusnak látszó pótcselekményt jelentett számukra, mint a férfiaknak a vadászat és a közélet kardos, díszmagyaros külsőségei. Nem véletlen, hogy Amadé is azonnal Gyöngyösi frazeológiájával beszél, mihelyt meg akarja fogalmazni ezt a magatartást: Majestasnak tartod, látom, Rabságát híveidnek; Triumphusnak, ha hív szívek Lábaidnál hevernek ... (132) Máskor arról panaszkodik, hogy akikért fellángolt, ,,olyan kemények, mint a márvány, olyan színesek, mint a szivárvány"; csak kacérkodnak vele, és azután meg kinevetik: Szemrehányásai azonban egyoldalúak, a valóság ugyanis az, hogy a férfi és nő igaz érzelmei egyaránt hiányoznak ebből a szívekért folytatott arisztokratikus falkavadászatból, egyikük is, másikuk is legfeljebb elejtendő zsákmány. Lényegében véve tehát még mindig a Gyöngyösinél megismert világban vagyunk, a nőknek férfiakat kell utánozniok, de ez a hősi erények kezdődő szertefoszlása folytán csak a látszatokra szorítkozhat: a barokk világban esetenként igazi heroizmust tanulhattak tőlük, most már csak felszínes kalandvágyaikat vehetik át, sőt a legtöbbször még ennek is csak félúton, az előbbiekben jellemzett frigid kacérkodásfélénél kell megállnia. Igaz ugyan, hogy ez már valamilyen kezdetleges nőemancipáció félét hozott magával, immár lassankint a magyar kastélyokban is megjelenő budoárok félhomálya ugyanis legalább annyit lehetővé tett, hogy azok a leányok és asszonyok, akik házassága felől a család akarata döntött, ha mást nem, kalandjaik, vagy legalább kacérkodásaik áldozatát maguk válasszák meg. Ez persze az emancipációnak csak olyan tévútját jelenti, amely a férfiakat saját fegyvereikkel akarja legyőzni, s ennek érdekében nemcsak a nőiesség varázsát, hanem a férfi és a nő kapcsolatának őszinteségét is feláldozza. Űjra meg újra annak a rokokó szerelemnek a világába lépünk, amely az altruisztikus odaadásnak szinte semmiféle formáját sem ismeri, s a pillanatnyi sikerre korlátozódó vágyait csak taktikával leplezett bújócska játékkal akarja elérni, ezért igazi célját valamilyen álarccal kell lepleznie. Amadé maga is hol titkolózásra, álarcos bújócskára tanítja szerelmeit, hol pedig bosszankodik, hogy „tündér kép", „lárva", „maskara" áldozatául esett. Dicsekedjél, Hogy csaltad szívemet, Elólttad tüzemet, Csak kérkedjél! Megvetik, Nevetik Maskarádat, Árnyékért szenvedni, Bolondul szeretni, Senki sem vél. (99) Ez a költészet épp az előbbiekben jellemzett maskarás szerelmi játékok megmutatásával jelenti Ámor változásainak újabb hazai állomását. Ha egyáltalán van rokokó szerelem a magyar irodalomban, akkor azt leginkább nála,