Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)

BARÓTI DEZSŐ: Vénusz magyar változásai

szenvedélyre emlékeztető hűséggel, kitartással dacol mindenfajta balszerencsével, az — amint ezt akár a „Kemény János emlékezeté"-bői kiolvashatjuk — elsősorban az asszony férfias erényeiből, a nagy névvel együttjáró erkölcsi kötelezettségből következik. A szerető szíveket megkísértő veszedelmek sem a szenvedélyek világából törnek fel, nem a csábítók, hanem inkább a közélet, a politika viszontagságai, háború, hadifogság, börtön sodorják el őket egymástól, vagyis az a martialis világ, amelynek kegyetlenségeit az asszonyok is férfias virtussal viselik el. Gyöngyösi nőalakjai a maguk módján mind Murányi Vénuszok, gőgös, férfias szépségek, akik csak heroikus ideált megtestesítő férfias Wesselényiket, Kemény Jánosokat tudnak szeretni. Jelképes, vagy éppen valóságos hadjárattal kell meghódítani őket, mint Széchy Máriát, akinek történetét talán nem utolsósorban az tette vonzóvá a nemesi házak olvasói előtt, hogy a gáláns költészetnek az a szívostrom közhelye, amely több mint száz évvel később majd Csokonainál is előkerül, ebben az esetben egy valóságos várostrom történetébe illeszkedik be, a vár asszonya pedig, a harcias férfiak archaikus erkölcseinek megfelelően mindenfajta gáláns megszépítés ellenére végeredményben éppúgy az erőszaknak engedő zsákmány, mint az életben. A várostrom tehát egy ősrégi szimbolika, és talán Gyöngyösi kétértelműségeket kedvelő hajlamának jegyében is, egy értékes hölgy ostromának és meghódításának allegóriája lesz ; sőt a valóságos ostrom krónikás leírásának olyan epizódjai, mint pl. Wesselényi vadászata vagy a „vizek és a kertek" között való bujdosás, szintén erotikus értelmezésre csábítanak. A néha még csak látszatszerűen sem bújtatott erotikus atmoszféra érzékeléséhez valóban egyáltalán nem szükséges pszichoanalitikusoknak lennünk; a szerelmi és vitézi motívumok állandó összekeverésével maga Gyöngyösi gondoskodik arról, hogy mindvégig a szívek háborújának képzetkörében maradjunk. A hangsúly azonban itt még sokkal inkább a vitézségre, vagy legalábbis annak látszatára, mint a szerelemre esik, ez utóbbi szinte csak a hősi erények jutalma gyanánt jön számításba, s annál értékesebb, minél többet kell harcolni érte: Vénus is vér által jutott az rózsához, Mást sem ereszt könnyen kedves virágjához, Adván oly értelmet ezeknek titkához, Hogy nem könnyen jutni szerelem dolgához.(22G) Kemény János pedig egyenesen vadászat közben meditál a Lónyai Annával kapcsolatos házassági terveiről; az asszonyt „drága dámvad"-nak, a „vadak királynőjé"-nek nevezi. Valamiképp tehát mindig az erőszak világában járunk nála, s bár az előkelő házasságok leírása közben, ha másból nem, illendőségből még úgy-ahogy mérsékeli magát, egyéb műveiben, különösen a „Csalárd Cupidó"-ban már egyáltalán nem titkolja, hogy a szerelem „rút háború" számára. Hírhedt munkáját nem is elsősorban obszcenitása teszi ellenszenvessé, hanem a szinte az egész művön végigvonuló kegyetlenségek sorozata. Ezek olyankor talán még motiválva vannak, amikor a „tisztátlan és kacér" szerelmet akar elrettentő példa gyanánt elmondani, mint pl. Tereus és Progne gyermekgyilkossággal megbosszult erőszakos közösülésének epizódjában. De a kegyetlenségek oldalról oldalra csak tovább szaporodnak, s az már meg sem lep, amikor Diana, a „tiszta életnek példája" mint vitézi asszony, egy öldökléssé fajult nagy vadászat közben jelenik meg előttünk, legfeljebb azon csodálkozunk, hogy ez a jelenet, alighanem akaratlanul, a modern lélektan egyik közismert igazságát önti