Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)

BARÓTI DEZSŐ: Vénusz magyar változásai

Ha igaz az, hogy az individuális szerelem első költői megfogalmazását Trisztán és Izolda történetében ismerhetjük fel,

3 akkor a bensőséges szerelem érzése nálunk is valamikor az elsüllyedt, alig rekonstruálható lovagi világban kezdte megdobogtatni a szíveket.

4 Azt sem lenne nehéz megmutatni, hogy poézisének első, valóban ismert hazai fellobbanása, Balassi merész anticipációnak tűnő és végül szükségszerűen utópiába torkolló lírája

5 széphistóriáink, virágénekeink jelentős részéhez hasonlóan még sokban a lovagi világ nagy hagyományait őrzi, és annak ihletett vagy csak öntudatlan, puszta formulákat átvevő örököse. Az évszázados háborúk nyers valósága azonban inkább a nemi ösztön archaikus, durva megnyilatkozásainak, inkább a nyers erőszak különböző formáinak s ezzel együtt a nőiesség degradálásának, mint a szerelem poézisének kedvezett. A kínálkozó sereg példa közül ebben a vonatkozásban még a platonizmus éteri régióit megjárt Balassi Bálint olyan tetteit is idézhetjük, mint a leánykupecféle Rédey Bonaventurával való kapcsolata, akitől egy jó járású lóért vett bérbe egyszerre három bakasári-cortegianát, vagy azt a bizonyos esetet a hodrusbányai hentesnével, aki ellen oly támadóan lépett fel az országúton, hogy az ügy a király elé került. Es ezek még a legenyhébbek közül valók.

6 Másrészről viszont a reformáció rideg puritanizmusa tett sokat a szív bensőségesebb megnyilatkozásainak háttérbe szorítására vagy elfojtására. Mindezekről a kérdést már előttünk megbolygató néhány szép részlettanulmány után is hosszú fejezeteket lehetne írni. Mi ez alkalommal azonban csak a XVII. és XVIII. század szerelemkoncepciójának néhány jellegzetes esetével kívánunk foglalkozni. Nem lesz nehéz megmutatnunk, hogy felvilágosodásunknak a szív mítoszai területén is új szabadságharcot kellett kezdenie, mítosznak nevezve most egész egyszerűen a szerelemmel kapcsolatban kialakított, nem tudatosan átgondolt, de egy-egy társadalmi csoportnál időnkint szinte kötelező módon érvényesülő hiedelmek, koncepciók, az ezzel együttjáró viselkedések, érzelmi és erkölcsi magatartások összességét. Végeredményben tehát a társadalmi tudatformák egyik bonyolult, még sok vonatkozásban feltárásra váró esetéről van szó. Balassi és a felvilágosodás között a szív mítoszait a legerőteljesebben Gyöngyösi szólaltatta meg. Vannak, akik felszínes jelenségnek tekintik, pedig valójában nem minden mélység nélkül való, küszködő lélek. És talán épp ez a küszködés sorolja a szerelem igaz poétái közé. Regényes történetei és azok bonyolult, manierista jellegű jelképrendszere mögött már meglehetősen keveset találunk a reneszánsz életöröméből. Ez legfeljebb csak rövid pillanatokig, egy-egy derűsebb tájleíráson vagy női portrén keresztül kacag felénk. Annál többet időzik el a végzetes szerelmek tragikus sorsú áldozatainál, sőt a „Murányi Vénusz"-tól eltekintve leginkább csak ilyenekről beszél, hiszen már a „Kemény János emlékezeté"-t a kényszerű elválás, kegyetlen rabság, majd a halál és megözvegyülés komor árnyékai veszik körül. A Gyöngyösi-féle táj is gyakran felhőkkel beárnyékolt; nyugtalanságot, szorongást hordoz; nem a szabad, kitáruló sík mezőkön időzik el mint Balassi Bálint, inkább a zárt, mégpedig a buja, rendezetlen, esetleg épp zegzugos kertek érdeklik, ami mintha 3 Vö. DENIS DE ROUGEMONT: L'amour en Occident. Paris, 1930. 4 KARDOS TIBOR : Középkori kultúra, középkori költészet. Bp., é. n. 5 Erről legutóbb KLANICZAY TIBOR: A szerelem költője. MTA I. OK. XVII. köt, (1901). « Vö. ECKHARDT SÁNDOR : Az ismeretlen Balassi. Bp., 1942. 3Î