Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)

BARTÓK JÁNOS: József Attila zenei kapcsolatairól és előadóművészetéről

Kis zenész társaságunk nemcsak a nagy költőt és a nagyvonalú embert, a mélyen átérzett testvériség megvalósítóját ismerte meg közvetlen közelről, hanem a kivételes képességű előadóművészt is. Találkozásainknak kétségtelenül a versmondó esték voltak a legértékesebb alkalmai. Nyilvános helyen voltunk, zaj vett körül bennünket — József Attila lassan és halkan, felénk hajolva és szemeink közé nézve mondta el nekünk új verseit. Tulajdonképpen olvasta (ezt csak éppen láttuk, senki felolvasásjelleget nem érezhetett), a papírról fel-felvetve ilyenkor nagynak tűnő, különösen csillogó szemét. Mi is közelebb hajoltunk, hogy el ne veszítsük egyetlen szavát, értelmet kapott szünetét. Oda nem figyelni lehetetlenség volt, elsöprő szuggesztívitással oltotta belénk gondolatait, a szavak és sorok ritmusát és az egész költemény nyugodt, hatalmas hullámzását. Hihetetlennek tűnik ma is, hogy előadó eszközei általános értelemben igen szerények voltak. A hangerő és hanglejtés emelkedésekesések szélső határai közel voltak egymáshoz. De a tartam és hangsúlyelosztások finomságainak, művészi aránygazdálkodásának nem volt határa és ha valahol az általános fél-suttogásból kicsit emelte a hangját, az mennydörgésnek tűnt. A meglepő szókapcsolások és merész egymás mellé állítások, kevésbé gyakori szavak elemi erejükkel, megújult színekkel hatottak. József Attila gazdaságosan bánt az egyes beszédhangokkal és azokat igen szépen, világosan formálta meg. Nem sikkadt el egy fél hangzó sem. A tempókülönbségek is kicsinyek voltak, József Attila a szándékolt hadarást, vagy vontatott szövegmondást mellőzte az előadói eszközök sorában. Mindezzel együtt a gondolati vagy hangulati tartalom lenyűgöző volt. Ha eszébe jutott valami, közben megállt és írt, javított, cserélt, a változatokat illetően megkérdezte véleményünket. Azt figyelmesen meghallgatta, de valójában nem volt rá szüksége, ő maga döntött. Kérdéseit akkor fogtuk fel helyesen, ha azokat hangos gondolkodásnak tekintettük. József Attila nagyszerű előadóművészetét igen erős zenei érzékének szomszédságában zenei tehetsége egyik összetevőjének tekintjük. Az irodalmi és zenei előadókészség nem szükségszerűen, illetve törvényszerűen feltételezi egymást. József Attila esetében azonban a kétféle művészi idióma közös gyökerei igen elevenek voltak és a későbbi kutatás valószínűen nem egy közös sajátságukat fogja megállapítani. Verseinek ritmika ja is végső soron ide tartozik, de a konkrétebb megállapításokig hosszabb és küzdelmesebb út vezet, mint azt a kezdetben gondolnánk. Versnek és zenének a ritmusa olykor párhuzamosan is haladhat, de a kétféle ritmus nem azonos egymással, külön-külön más kifejező rendszernek engedelmeskednek. Az irodalmi művészi kifejezésre begyakorlott alkotó különösen a zenei alkotás lényegét és rendszerét fogja fel ritkábban a rendelkezésünkre álló példák bizonyságtétele szerint. De hogy nem lehetetlenség, és szerencsés esetben a zenei megértés még segítőtárs is lehet, arról egyes irodalmi művek, vagy azok részletei tanúskodnak. József Attila kettős tehetsége is szép példája az íróművész zenei megértésének. Csak sajnálni lehet, hogy nem sokkal előbb és nem intenzívebben jutott zenei benyomásokhoz. Hogy veleszületett zenei képességeinek jobb kihasználása miként befolyásolta volna művészetét, nem tudhatjuk meg soha. Kezünkben csupán annak bizonysága maradt, hogy a zenei idióma megértése segítségére volt teremtőerejének kifejlődésében és gondolkozását újabb erőfeszítésekre sarkallta.