Nyilassy Vilma szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1964)

BASCH LÓRÁNT: Egy Babits-vers keletkezéséről. A „Petőfi koszorúi"

változva töltik új és új hordóba, fejtik üvegekbe, s ragasztanak rá más-más etikettet. Az első század lefolyt. Vedd, tudós, tégelyed, töltsd a bort kémesövedbe: tégely és kémcső csak új palack és új etikett lesz. A század ezer szóval ítélkezik, s ezer szó mögött egyetlen fényben ragyog a kimondhatatlan Kincs. Mikor mi, hölgyeim és uraim, e dicsőséges évforduló alkalmából mégis beszélni akarunk erről a kimondhatatlan kincsről, nem negélyezhetjük a tudós szerepét, s nem hozzuk magunkkal kémcsöveinket; csak ünneplők vagyunk, boldog birtokosok, akik dicsekesznek, újra előveszik, mutogatják egymásnak a kincset, mint a család, ha újra fölgyújtja a karácsonyfa gyertyácskáit, egy örök karácsonyfát ; egy örök kincsnek örülünk mi újra, amelyről szinte úgy érezzük, hogy nemcsak mindig lesz, hanem mindig volt is : annyira ősi, olyan természetes, mint a levegő ; friss és primitív kincs, amelyről egyformán nehéz elhinni azt, hogy már száz éves, és azt is, hogy csupán száz éves! Ez a mi kincsünk különbsége a szomszédok kincseivel szemben, a Petőfi primitívsége a modern líra többi nagyjai közt. A mi kincsünkben van valami ősi, a mi költőnkben valami egyszerű, szinte homéroszi, aminek hiába keressük párját az egész modern irodalomban. A tiszta tükör látása ez; nem a modern és raffinait líra.

3 Más nagyjai a világlírának maguk alkotnak világot maguknak; a külső világ számára nincs szemük. Petőfi minden érzése a külső világnak szól; dühe, lelkesedése, könnye és mosolya mind csak ezt ületi, ezt a képekkel és történetekkel teli tarka mindenséget. Tiszta rezonancia ő; nem a titkosan hullámzó tengerszem, hanem az alföldi tó, melynek minden mozgása nyíltan és csalhatatlan követi az időjárást. Mily jóízűt kacag azon, ami nevetséges! Mily őszintén nekibúsul mindenen, ami szomorú! Oh feledhetetlen április ! Tiszta, páratlan ég, melyen oly élesen rajzolódik a táj ! A költő szeme friss, tiszta, megvesztegethetetlen, mint egy gyermeké ; a legkisebb részlet sem kerüli ki figyelmét ; csupa reálizmus. De ez nem a készakart modern reálizmus, hanem természetes, öntudatlan, mint a Homéroszé. Természetes, realisztikus fantázia, primitív mint a gyermeké; s azért Petőfi az egyetlen is a modern lírikusok között, akit a gyermek is teljességgel megért, követ, szeret. Mindanynyiunk gyermekkori költője ő. S a látásnak evvel a primitívségével együtt jár az érzés és erkölcs primitívsége, ősisége. Bizony akik Petőfiben csak az excentrikus zsenit látják, a forradalmárt, lazadót, a szokványos élet megvetőjét: azok külsőségek megtévesztettjei, s sohasem tekintettek a költő lelkének igazi mélyébe. A forradalmár, a lázadó költő karakterisztikumja külföldön — és nálunk is például Adyban — a visszahatás a polgári erkölcs ellen, új erkölcs vágya, szabadulás mindentől ami ősi és megszokott. Ezzel szemben Petőfit legmélyebb hajlamai és nézetei az ősihez és a rendeshez vonzzák. Jobban vizsgálva még lázongásain, rakoncátlankodásain, zseniáliskodásain is az ősi és rendes színeit érezzük. Nem hozzátartozik-e az ősi és rendes életfolyamathoz, hogy a fiatalság lázadjon és kitombolja magát? Petőfit, akit már eleve mint kivételesen jó fiút ismertünk meg, élete végén mint kitűnő férjet és boldog apát látjuk viszont. . .

4 Az ősiség maga az egészség, s Petőfi valósággal tipikus egészséges kedély; amihez épúgy hozzátartoznak erőtől és önbizalomtói duzzadó túlzásai, mint az ősi erkölcs mély érzése, a habozásra való képtelenség, vagy az optimizmus. Petőfi forradalmiságában semmi sincs a dekadensek forradalmiságából ; sőt annak épen ellentéte. Petőfi maga a. megtestesült egészség.

5 S mikor ennek az egészségnek a lényegéről van szó, mindig vissza kell térni a gondolatnak egyre — ahonnan kiindult — a tiszta visszhangra, a tiszta tükörre ! Mi is lényegében az egészség, a lelki egészség?

6 Röviden kifejezve: valami gyermeki érzékenység : erős, de nem tartós — gyorsan lángol, könnyen felejt. Nem jól ismerte magát a fiatal Petőfi, mikor lelkét szembeállította a Dunával, melyet hajó futása s dúló fergeteg annyiszor megsebez: Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó, A seb begyógyul, s minden újra jó. Az ő lelke ehhez a Dunához hasonlatos. S ez talán szükséges feltétele annak, hogy a lélek egészséges maradjon s ne sebhŐdjék agyon e gonosz világban. (S ez talán a legnagyobb szerencse. Petőfi a legszerencsésebb költő.) Hasonlítsuk össze vele Aranyt, akit egy-egy érzés halhatatlan üldöz, akinek költészetében egy-egy képzet makacsul vissza-visszatér, a nagy tépődőt, tele titkos sebekkel, melyek minden időváltozáskor megújulnak. (Más szóval mondva:) Petőfi oly lélek, aki fölött a múltnak nincs hatalma. Épen ezért tud tiszta és primitív tükör lenni. Az, aki a múltat hordja magával, mindent a múlton keresztül lát : a múlt nyomot hagy nála, beszennyezi és eltorzítja a jelent; Petőfi nem ilyen; Petőfi a múlt terhe nélkül járt, s ezért tudta megőrizni tisztaságát és elfogulatlanságát a Jelennel szemben.

7 A vüág képei jönnek, surrannak, illannak, egy pillanatra a tükörben élesen megvillannak és aztán eltűnnek.