Nyilassy Vilma szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1964)

LENGYEL DÉNES: Jókai népmeséi és anekdotái

tőknek irányt mutasson. Ezt írja erről Ipolyi Arnold egyik könyvismertetésében: . . .öntudatos nemzeti irány irodalmunkban, a nemzeti költészetben, tudományban, művészetben és közműveltségben csak eredeti népies költészetünk és hagyományaink, mondáink, regéink, szokásaink, régi táj- és népszólásunk s nyelvünk teljes ismeretének alapján emelkedhetik fel méltóan s némi eredeti önállással."

5 Ebben az értelemben fogjuk fel Jókai szavait is, aki arról beszél, hogy ,,a hivatását komolyan vevő írónak" nem válik szégyenére a gyűjtés. Az is nyilvánvaló, hogy a néphagyományok gyűjtését emellett más jelentős célok is irányítják. Ezek közül elsősorban a tudományos célkitűzést kell megemhtenünk. Erdélyi János és társai egyrészt a későbbi vizsgálódás, másrészt a megőrzés szempontját hangsúlyozzák. Maga Erdélyi ezt írja a Népdalok és mondák második kötetének előszavában: „Gyűjtemény ez a szó legszorosabb értelmében, minden követelése nélkül a tekintélynek, alapul és anyagul szolgálandó későbbi vizsgálódásokra, mellyel, bár nem egyedüli, de fő cél, megmenteni a magyar népköltészet található ereklyéit, még pedig a maguk jellemző valóságában, az elveszéstől."

6 A gyűjtés módszereit történeti szemlélettel kell vizsgálnunk. A reformkori nemzedék (Jókai gyűjtési eljárásai is akkor alakulnak ki) nem is törekedhetett szó szerinti lejegyzésre, s beérte a szemelvények meghallgatásával és néhány emlékeztető mondat megszövegezésével. Az ilyen helyszínen készített vázlatos lejegyzés szövegét később a gyűjtő otthon megírta. Az eredeti célnak megfelelően a gyűjtő tudományos és irodalmi funkciót végzett egyszerre. S ha ebből a szempontból vizsgáljuk Jókai szerepét, azt találjuk, hogy tevékenysége a kor követelte tudományos igénynek megfelelt, irodalmi követelmények vonatkozásában pedig valamennyi kortársát túlszárnyalta. Milyen követelményeket támasztottak ekkor irodalmi vonatkozásban? Hogyan kell hát megírni a néphagyományt? Ipolyi Arnold és munkatársai felfogását Debreczeni János ilyen szavakkal foglalja össze: ,,A gyűjtésre nézve megjegyzendő, hogy a szokásokat, népregéket, mondákat, népdalokat stb. a maguk egyszerűségében, úgy mint azokat az ember látja, hallja, kell összeírni. Távol legyen, hogy azokat a saját képzeletünk szerint kisallangozzuk, mert nem mi, hanem a nép kedélyének és szellemvilágának tanulmányozása a cél; de nem is lehet senki a szerénytelenség bélyege nélkül oly tolakodó, hogy saját, gyakorta korcsosult phantasiáját kívánja a nemzeti sajátosság lenyomatául tekinteni."

7 Még nagyobb igénnyel lép fel Arany János, aki Merényi László népmesegyűjtését ismertetve részletesen szól a mesék megírásának követelményeiről. Arany az eszményi gyűjtő alakját formálja meg: „A jó gyűjtő mindenek felett egy tökéletes mesemondó képességeivel legyen felruházva. A nép közt ennek fonóházaiban, pásztortüzeinél forogván, úgy szólva ott nevekedvén fel, bírja ennek necsak nyelvét, egyes kitételeit, hanem egész esze járása, képzelődése, modora az elbeszélésben ki nem törlött betűkkel vésve álljon emlékezetében. Olyan legyen ő, ki ha ama körben marad, születve volt a vidék legügyesebb mesemondója gyanánt szerepelni. Eleven képzelete bírja felfogni, hú emlékezése megtartani a legcsekélyebbnek látszó vonásokat; s midőn évek múltával gyűjtéshez fog, ne új és szokatlan benyomásokat kelljen fölszednie, csupán a régieket frissíteni 5 Ipolyi ERDÉLYI JÁNOS: Magyar népmesék c. művét ismerteti. Magyar Sajtó 1855. okt. 7. 6 I. m. Pest, 1847. V. ' Idézi KOVÁCS ÁGNES: Ipolyi Arnold folklorgyüjteménye a Néprajzi Múzeum kéziratgyűjteményében. Néprajzi Értesítő XXXVIII. Bp. 1956. 238. 1. - >AZ ÜSTÖKÖS 1. SZÁMÁNAK CÍMLAPJA JÓKAI MiOiÓGJÁVAL