Nyilassy Vilma szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1964)

VEZÉR ERZSÉBET: Karácsony Benő születésének 75. évfordulójára

érdekszféráról, orientációról és a béke biztosításáról beszélnek és amíg a békét nem a szívek, hanem diplomaták és jogászok biztosítják, amíg az érdekszféra annyit jelent, hogy valamely idegen lében kanál akarok lenni, amíg a külügyi hivatalok és nem a népek milliói felé fogunk tájékozódni — addig kockázatos lépés lesz megszületni." 0 maga azonban mindvégig elmulasztja ezt az orientációt. Hiába találunk első regényében vallott elzárkózó individualizmusához képest utolsó regényében a közösségi életre nevelő szép sorokat, hiába jelemiek meg későbbi regényeiben epizódfigurákként kommunisták is, alapvetően passzív magatartásán nem tud változtatni az író. Ez a magatartás pedig nemcsak hőseit téríti el az ellenállás útjáról, de őt magát is kérlelhetetlen belső logikával hajtja Auschwitz felé. Néhány évvel ezelőtt Karácsony Benő életrajzi adatai után kutatva a következő visszaemlékezést kaptam Salamon László kolozsvári költőtől, az író utolsó éveiről: ,,A bécsi döntés utáni évek nagy csalódást hoztak Karácsony Benő számára, írásai alig jelenhettek meg s könyvei annak ellenére, hogy több müvét olaszra is lefordították, már nem jelentek meg, mint azelőtt — sűrű egymásutánban. Kedélye egyre inkább elborult, aminek nemcsak mellőztetése, a zsidótörvények reá is kiható korlátozásai voltak az okai, hanem felesége egyre súlyosbodó betegsége, ami végül is Karácsonyné elmegyógyintézetbe való internálását tette szükségessé. Fia sorsának bizonytalansága szintén hozzájárult keserűségének fokozódásához, bár erről nem szeretett beszélni: fájdalmát magába fojtotta és csak bizalmas baráti körben tett inkább öngúnnyal, mint a külső körülményeket kárhoztató felháborodással telített megjegyzéseket. Hitt a fasizmus bukásában, a haladás diadalában. Emlékszem rá, milyen — nála szokatlan — ujjongással fogadta a szövetséges csapatok afrikai partraszállását és az olasz fasiszta hadsereg kapitulációját. Mint a zsidótörvények hatálya alá eső egyén, 1941-től nem folytathatott ügyvédi gyakorlatot (polgári alapfoglalkozása ez volt), ami egyáltalán nem sújtotta le, mert ezt a foglalkozást csak kényszerből űzte s az ügyvédi foglalkozás polgári metódusaira csupán gúnyos megjegyzései voltak. Annál nagyobb energiával dolgozott új regényén, mely már mint poszthumusz munkája, a felszabadulás után jelent meg (A megnyugvás ösvényein). Megalázó anyagi gondjai nem voltak, mert az ,,Erdélyi Helikon" és a budapesti Révai cég rendszeresen fizette ki számára a könyvei után járó honoráriumokat, gyakorta a zsidótörvények kijátszásával. Ady Endre utcai kis háza is hozott némi jövedelmet. 0 maga hallatlanul szerényen, szinte igénytelenül élt. Legfőbb gondja — egészen a deportálásig — az volt, hogy a budapesti műegyetemen tanuló fiának (akit miután a legkiválóbb diákok egyikének ismertek el, a zsidótörvények ellenére sem távolítottak el a műegyetemről) pénzt küldhessen és feleségét megfelelő orvosi ellátásban részesíthesse. Mert ez a kifelé kissé cinikusnak tűnő, kiváló ember, mélységesen családias érzésű volt, s mint annyi esetben: gúnyja (főleg öngyúnyja) érzelmi túlfűtöttségének leplezésére szolgált. 1942-ben a kolozsvári neológ főrabbi arra szólította fel Karácsony Benőt, hogy szakítson magyar irodalmi kapcsolataival és deklarálja magát zsidó írónak, hiszen a magyarok megtagadták őt és nem tartják magyarnak. Pontosan emlékszem Karácsony Benő válaszára. Azt felelte dr. Weinberger főrabbinak, hogy a zsidó nacionalizmust sem értékeli többre, mint a magyart : mindkettő egy tőből fakad: embertelenségből és ostobaságból. Hogy ki milyen nemzethez tartozónak érzi magát, saját maga dönti el s mert a magyar fasiszták és nacionalisták antiszemitizmust hirdetnek, azért ő nem tagadja meg Kossuth, Rákóczi, Petőfi és Ady népét. Mint ahogyan ezzel nem tagadja meg vagy el zsidó származását sem.