Nyilassy Vilma szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1964)

MIKLÓS RÓBERT: Madách Imre csesztvei otthona

A gondok elől Madách ugyan nem menekülhetett, mégis úgy tetszik, mintha az 1849 őszétől 1852 nyaráig tartó időszak viszonylagos nyugalomban telt volna el. Családi boldogsága még zavartalan, 1851-ben megszületik második gyermeke, Jolánka s kertjének bokrai-virágai éppen úgy virítanak, mint régen, és a barátok is be-betévednek. Legalább is ezt látszik igazolni 1851-ben írt Otthon c. verse — az egyetlen olyan verse, melyből közvetlenül kiérezzük a csesztvei kisvilág légkörét. Elhessegeti a „dőre földi gondokat", a „hasztalan csatázások" helyett az asszony és gyermek karjai között keresi boldogságát. A versnek két szakasza mintha konkrét élményforrást tárna elénk : De el innen, el a házküszöbről, Csípős őszi szél fú a hegyekről, Föl van szítva kandallónk tüze — És körüle néhány jó barát vár, Pipafüsttel, tajtékzó pohárnál Majd feledve lesz az ősz szele. S ha kocogtat zúgó szárnya nálunk, A zsarátra új hasábot hányunk, És regélünk rég történteket: Hű szerelmet, bút, tündéri arcot, Pajzán tréfát, óriási harcot, Melyben egy nemzet vérezett, — Erre az időre tehető azonban egy másik verse is, a Mária testvérem, emlékezete, amelyben Madách később kibontakozó világnézeti válságának, a népről alkotott — a Tragédiában oly lényeges szerepet játszó — nézetcinek csíráit fedezhetjük fel. Nem különösebben meglepő, hogy valaki testvére szörnyű halála miatt érzett fájdalmában téves általánosításhoz jut. Madách ebben a versében néhány útonálló haramia gaztettét az egész nép bűnének tulajdonítja: . . . óh, kínos nagyon, Hogy a nép, melyért férjed harcra szállt, Melyért vívott, az gyilkolt agyon. S bár a vers befejező soraiban még visszacseng a liberális Madách konvencionális altruizmusa, megbocsájt a gyilkosoknak, mégis az az érzésünk, hogy ez a megbocsájtás nem a belső harmónia vagy a világgal való megbékélés szülötte. Madáchot ekkor már súlyos kérdések izgatják és az a kényszerű szemlélődés, amelyből néhány esztendő múlva irodalmunk egyik legnagyszerűbb alkotása fakadt, már ez idő tájt is a peszszimizmus irányába sodorja a költőt. A megfogalmazás még nyers, de a gondolat jelen valóságában nem kételkedhetünk: A népszabadság eszményképe volt Zord éltetekben a vezérfonál, Azért tűrétek s a sír küszöbén Szakadt az el, hagyott vigasztalan. Ott láttátok, hogy álomkép csak az, Miért szenvedtetek oly hősien, Ott láttátok, hogy aki még csatáz A nép javáért, milyen esztelen. Lényegében 1852 nyarán vége szakadt a csesztvei tartózkodásnak. Az ismert okok és körülmények miatt csak 1853. augusztus 20-án térhetett vissza otthonába, már csak hetekre, mert még azon az őszön visszaköltözött családostul Sztregovára.