Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1963 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1963)

LENGYEL DÉNES: Jókai és az 1875-ös fúzió

retikus, mint praktikus értéke van, mert megváltoztatási nehézségei oly nagyok, hogy azok jóformán legyőzhetetlenek". Pulszky Jókaira céloz, aki A Honban már jól előkészítette Tisza útját. A 67 ellen indított valóságos harcot Jókai egyre inkább eszmei küzdelemmé iparkodott átalakítani, s a jelen politikai feladatát a jövőre hárította át. 0 még bízhatott abban, hogy választóinak és olvasóinak 48-as szellemét ébren tartva kivívja a maga elé tűzött célokat, de Tisza és pártjának egy része csak a hatalom megragadására törekedett. Jókai politikai cikkei lényegében elsősorban Tiszának váltak hasznára, mert megkönnyítették számára a fúziót, magának a szerzőnek csak keserűséget okoztak, hiszen évről évre világosabban kellett látnia, hogy a nemzet függetlensége és az igazi szabadelvűség csak ábránd az Osztrák—Magyar Monarchia keretén belül. Nem sokkal Tisza Kálmán beszéde (február 3.) előtt Jókai világosan és félreérthetetlenül megfogalmazza a fúzióval kapcsolatos tételeket. A megfogalmazás annyira hasonlít Tisza néhány nappal később elmondott beszédének szövegéhez, hogy bizonyosra vehetjük, maga a pártvezér engedélyezte és helyeselte Jókai megállapításait. Az Igazmondó január 31-i és A Hon január 30-i számában jelent meg Jókai egyik legjelentékenyebb cikke a fúzió lehetőségéről. „A balközép a költségvetési vitában" című cikkben Jókai abból indul ki, hogy pártját jobbról és baloldalról egyaránt támadják. A jobboldaliak azt állítják, hogy a párt a szélsőbal álláspontját tette magáévá, amikor elutasította a költségvetés elfogadását. A szélsőbalon pedig azzal vádolják a balközépet, hogy feladta elveit. „Miért?" kérdi erre Jókai. „Azért, mert kimondtuk, hogy most minden egyéb kérdésnél elébb való az, hogy hazánk szétrombolt "pénzviszonyai rendeztessenek, s e célra minden hazafinak, elvkülönbség nélkül közreműködni kötelessége". Az ország most súlyosabb helyzetben van, mint Mohács vagy Világos után. Első feladatunk, hogy saját erőnkből iparkodjunk megteremteni a nemzet életéhez szükséges anyagi alapot. A kormány csak új adónemeket tud kitalálni, de a bajt gyökeresen orvosolni nem képes. Ezzel szemben a balközépnek olyan rendszere van. mellyel a súlyos válságot meg lehet szüntetni. Aki e rendszer megvalósításában a pártnak segít, az barátunk — írja Jókai. A cikk befejező szakasza tartalmazza már azt a sajátságos ellentmondást, amely a fúzió politikáját jellemzi. Ez az ellentmondás elsősorban abban mutatkozik meg, hogy a 67-es kiegyezés elleni harcot hazafias indokolással halasztja el, illetőleg szünteti meg. Jókai szövegezésében még érezzük a hazafiúi áldozatkészség megnyilvánulását. Ezt írja a cikk befejező részében : „S biztosíthatjuk elvtársainkat, hogy amidőn hazánk pénzügyeinek rendezésére minden áldozatra készeknek nyilatkozunk ; ez áldozatok közé nem sorolunk olyanokat, melyek vagy az erős magyar nemzeti létnek, vagy a szabadelvűségnek, vagy a népképviseleti rendszernek, vagy hazánk eddigi békeszerető politikájának rovására követeltetnék tőlünk". A figyelmes olvasónak feltűnik, hogy Jókai erős magyar nemzeti létről szól, s szándékosan nem beszél nemzeti függetlenségről. Már csak egy lépés választja el attól, hogy e nemzeti erőt az osztrák hadsereggel való együttműködésben lássa és a monarchia egységében gondolkodjék. Az elvek feladása a párt részéről egyszerű manőver, amellyel meg lehetett szerezni a hatalmat. Jókai számára a 67 elleni küzdelem elhalasztásáról, átmeneti felfüggesztéséről van szó, hiszen ő maga nem kíván részt a politikai hatalomból és a gazdasági nyerészkedésből. Jókai cikke kitűnően előkészíti Tisza nagy beszédét, melyben a pártvezér bonyolultabb formában és körmönfont fogalmazásban ugyanazt mondja el, amit Jókai hangoztatott. Tisza Kálmán 1875. február 3-án elmondott költségvetési beszéde fordulatot jelent. A pártvezér ebben a beszédben „szegre akasztotta a bihari pontokat".