Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1963 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1963)

BARÓTI DEZSŐ: Bevezetés Juhász Gyula Anna-verseihez

tőséget, hogy szimbolikus zengésúvé hangolódjék át, s valamiképp a polgári szerelemkoncepción túl felderengő jövő asszonya, egy szerelem-utópia hordozójává váljék. Az első Anna-versek közé tartozó Áldott e bánatban már olyan „tavaszi újulás"-nak nevezi váradi szerelmét, amely egésszé tette életét, az előbbivel csaknem egyidejű, első ízben a Népszavában megjelent forradalmi versében pedig ez a „tavaszi újulás" egy szabad jövendő májusnak nagyszerű látomásával olvad össze. Már jön a május. Minden szenvedők, minden szegények és minden szerelmek, a tavasz tág, szabad fényére jertek ! S a termő nagy föld szent színe előtt érezzétek, hogy nincsen itt enyészet, holt álmaink szabad jövőben élnek ! (Piros remény) A „Szabadság és Szerelem" már Petőfinél összeolvadó vízióját halljuk újra a frazeológiájában is egy ihletű két versben, amiben különben semmi meglepő sincs ; egyik is, másik is az élet teljességének akarásáról beszél. Egy igaz szerelem és egy igaz társadalom utópiája már most épp úgy összeesik nála, mint ahogy később, a Testamentumban, ahol az Annának és a szenvedő munkások mellett hitet tevő Űj vallomás egyaránt a „Szerelmek" ciklusban foglalnak helyet. Az Anna-élmény a végzet asszonyának morbid intermezzója után tehát meggazdagodva tért vissza a jövendő felé való kitárulásnak arra a végtelen mezejére, ahonnan tulajdonképpen elindult. Ez a kettős képesség, amely nemcsak a múltat tudja átölelni, hanem a jövőbe is bele tud nézni, s az életet, mint egy széles, időbeli panorámát tudja szemlélni, végeredményben újra lázadás a „szürke semmi", azok az „üres órák és élettelen percek" ellen, amelyeknek nyomorúsága a helyettes tanári robotban körülveszi. Kitörés az idő exotizmusába, ami éppannyira a „Mást" jelenti, mint a messzi, boldogabb tájakra való utazás, de az ő élete mégis, csak épp egyszerre előre és hátra kiszélesítve. A jelen korlátai szabadságának korlátait jelentik, azért hagyja el szüntelen, hogy valamit mégis szabadon megvalósíthasson igazi énjéből. Láttuk, hogy mennyire szereti a múltat saját magához hozzáhangolni, a maga eszméivel, a maga érzelmeivel benépesíteni. A jövőbe irányuló vágyak transzponálása viszont bizonyos értelemben egy fordított múlt-időbe tett utópia, átszubjektivizáit múltja ugyanis sokat tartalmaz abból, amit a jövőben szeretne megvalósítani. Az ilyen múltba áttett jövő-akarás egyik legszebb példája a Boccaccio énekel, amit felszínes olvasásra hajlamosak lennénk pusztán a művelt, könyvélményekkel telített költő történelmi tablójának tekinteni, lehetetlen félreérteni azonban, hogy az az új reneszánsz, amit a változatosság okáért most Boccaccio köntösébe átöltöző Juhász Gyula áhít, a Piros remény szabad jövőt követelő soraival rokon ; csak azért néz vissza, hogy előre törhessen. Egy későbbi versében (Arany tavasza), ahol majd a hellén világot idézi ilyen múltat-jövőt összekapcsoló nosztalgiával, még nyilvánvalóbb, hogy a jelen nyomora elleni lázadás megfogalmazásáról van szó : Mikor lesz az ajak formás igéje ének, Mikor csittül zaja nyomornak, zendülésnek S mikor életünk üteme mély zene .. . A költő, addig is szűkös mát feledve Eljár arany hajón révedbe ó görög . . . Figyelemre méltó, hogy ez az egymásba olvadó múlt-jövő mindig hedonisztikus színekkel, Afrodité jegyében áterotizálva jelenik meg előttünk ; az antik öröm újjászületésének vágya szerelme újjászületésének vágyát is magában hordozza.