Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1963 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1963)

MÓRICZ VIRÁG: Móricz Zsigmond, a „Nyugat” új szerkesztője

De még mennyire ! hiszen ezen az előadáson Ignotus a leghevesebb kirohanást rendezte a Nyugat és új szerkesztői ellen. Azt mondta például : ,,. . . az előtt az elhatározás előtt állottam, hogy hazaköltözöm s a virtuális főszerkesztést, aminél több a távolból nem lehetséges, megint aktívára váltom ... és most . . . Babits és Móricz, kikerülvén útjukból Osvát — Ignotus és a Nyugat közé ugrottak és feledkezéssel feledtetni kívánják." Hanem ő, Ignotus, az új vezetők Nyugatját nem ismeri el Nyugatnak, mert „ha már megesett a csoda, amire eddig alig volt példa, hogy magyar klasszikusoknak pénzük van : a gavallér ceruza, mely számomra a nagyobb díjazást, majd végkielégítést a vállalat költségvetésébe bekalkulálta, e réven Ignotust megint odaállíthatta volna, ahova való, s ahová, amíg ő él, más nem is való." Ez és a többi mérges mondása nagy port vert föl Pesten. Ignotus nagyon jól tudta, hogy a Nyugat kezdettől kezdve és különösen az utolsó években kizárólag abból élt, amit Eenyő Miksa összekoldult a gyárosoktól, s ha ez nem volt elég, a maga pénzéből vagy adósságából pótolta. Ignotus úgy látszik úgy gondolta, ami ebből Osvátnak jutott, most neki jár. Ha apám és Babits nem vállalják az ingyen munkát, sőt ráfizetést, és ha Fenyő viszont kitart — így is történhetett volna, amint három év múlva Móricz Zsigmond nélkül is tovább élt az újra agonizáló lap, visszaváltozva gazdagék által tartogatott elefántcsonttoronnyá. „Kedves Zsigám — írta Ignotus 1929. december 7-én — . . . Ma köszönettel felvettem a Creditanstaltnál a Belvárosi csekkjére 1000 (egyezer) pengőnek megfelelő 1242 Sch. 62 grt. levonatván belőle 2 Sch. 50 Gr., mivel a csekk .,elszámolásra" szólt. Én úgy tudtam, hogy fizetésem a Nyugatnál havi 200 Sch. volt, a hátralékos végkielégítés is ezek szerint több volna, mint 920 pengő — körülbelül 960 pengő volna. Mindenesetre kérném a hátralékot lehető nyomban, újév után, s tán inkább postautalványon." Képzeljük el, ha ma egy folyóirat új szerkesztője a lap szellemi átformálása, anyagi finanszírozása, terjesztésének teljes gondja mellett még az akkori 1960 pengőnek megfelelő forintösszeget volna kénytelen fizetni másutt írással keresett jövedelméből az előző szerkesztőnek. Aki az engedélyezett határidő harmadnapján már úgy reklamál, mint Ignotus 1930. január negyedikén : „Kedves Zsigám . . . Voltál szíves a Nyugattól járó végkielégítésem hátralékát újévre ígérned . . . Igen kérnélek : tetesd, ha még eddig nem történt meg, kedden postára, mégpedig hogy idő ne teljék bele s ne kelljen járnom utána s fizetnem érette, express postautalványon nevemre ..." Ettől a csúnya Ignotus-affértól Babits végtelenül ideges lett. Köztük régen állt már a harag, erősítette a Babits Tímár Virgil fia című regénye, melyben Ignotus és hívei szerint őt figurázta ki — súlyosbította, hogy most őt átkozta főszerkesztői rangfosztása miatt (amiben lám, apám feljegyzése szerint eltalálta az igazságot, bár Fenyő Miksa az esetről írott hosszú cikkében magára vállalta az ódiumot : „ ... én voltam aki proponáltam, hogy vegyük le Ignotus nevét") — és az, hogy amint Babits haragos cikkében írta : ,,. . . most is mostohábban bánik velem, mint Móriczcal". Apám nem sokat törődött az egész lármával, inkább nevetett rajta, legalább a haraggal és a végkielégítéssel megszabadult tőle. Igazat írt Fenyő : „Két ilyen különfajta egyéniség, mint Babits és Móricz az életben és irodalomban jelent, egymás számára amúgyis gátlás, megkötöttség, megalkuvás : más kötöttség ne legyen számukra a folyóiratnál." Elég neki, ha egyelőre nem nélkülözheti a Fenyő által összegyűjtött s egyre nehezebben kapható mecénási adományokat. „Nem óhajtok koldulni és nem kívánom intézményesíteni az írói koldusságot, nem engedek bilétás koldust csinálni a költőkből. Reális üzleti vállalkozást kell alapítani s tízezreket kell összehozni közös