Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1963 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1963)
VAYERNÉ ZIBOLEN ÁGNES: Az íróportrék gyűjtésének múltjáról
Történelmi Képcsarnokban s a Petőfi Irodalmi Múzeumban ma is megvan, de a gyűjtemény katalógusának tanulmányozása során ennek ellenére — még a kellő kritikai fenntartások mellett is — igen jelentős, sőt pótolhatatlan emlékek eltűnését állapíthatjuk meg. 3G Érdekes jelenség, hogy ennek a közel harminc éve árverésre került gyűjteménynek darabjai hellyel-közzel újból piacra kerülnek. így jutott a Petőfi Múzeumba a közelmúltban az Ernst Múzeum anyagából egy feltehetően Orlai Petrich Soma művének tekinthető Petőfi-mellkép, Kisfaludy Sándor asztala, Székely Bertalan Petőfi-illusztrációi, Barabás Miklósnak a fiatal Vörösmarty Mihályt ábrázoló korai kis akvarellje. Változatlanul lappang azonban Rippl-Rónai József 1915-ben festett Ady Endre portréja, hogy csak egy fájó példát említsek a sok közül. A XIX. és XX. századi íróportrék gyűjtésének főbb mozzanatairól beszélve néhány speciális irodalmi vonatkozású művész-oeuvret is megemlítettünk. Nincs azonban helyünk Glatz Oszkár és Major Henrik íróportré-sorozatainak ismertetésére, s a fényképezés mesterei közül Székely Aladár és Máté Olga jellemző és pótolhatatlan írófotóit sem sorolhatjuk fel, bár jelentőségük vitathatatlan. Rippl-Rónai József pasztellportréinak megemlítése nélkül áttekintésünk azonban mégsem lenne arányos. Egész életében szoros kapcsolatot tartott az irodalom képviselőivel, s az íróportrék tematikája egész életművét végigkíséri. Közülük Vajda János 1885-ből való arcképe a legkorábbi, ez az Ernst Múzeum katalógusában 1932-ben még szerepelt, azóta lappang. Rippl-Rónai 1923-ban határozta el, hogy a magyar írókról portrésorozatot készít az utókor számára. Elhatározásában nemcsak a közös művészi sorsból táplálkozó rokonszenv játszott szerepet, az a néhány szó, amelyet szándékáról írt („megfesteni azokat, akik kis országunkat naggyá, kultúrájában elismertté teszik"), 37 egyenesen a magyar íróarckép fontossága első propagátorának, Kazinczy Ferencnek megfogalmazására emlékeztet. Rippl-Rónai művei a megértésen kívül a zseniális művész ihletettségéről is vallanak. Legutóbb a Petőfi Irodalmi Múzeum 1959-es írói arcképkiállításán láthattuk együtt a híres sorozat gyöngyszemeit : Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Karinthy Frigyes, Osvát Ernő, Schöpflin Aladár és Feleky Géza portréit. A felszabadulás után új fejezet kezdődött az irodalmi múzeumügy fejlődésében. 1945-ben már a fővárosi múzeumok kezelték a Petőfi Társaság gyűjteményeit. Az ezeknek a keretében külön osztályként működő kis intézmény, a Petőfi Múzeum 1951ben a múzeumügy általános rendezése során a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjához, az állami múzeumok sorába került, 38 s anyaga ekkor József Attila hagyatékával bővült. Ez a változás a „Petőfi és József Attila Múzeum" elnevezésben kifejezésre is jutott. Az ikonográfiái gyűjtemény újból gazdagodott ; József Attila néhány hiteles portréja, köztük Gyenes Gitta 1924-ben, Párizsban készült krétarajza, Korda Vince festménye 1927-ből, Erdélyi Ferenc tusrajza 1937-ből és Dési Huber István fáradt arcú József Attilája ekkor került a múzeum kincsei közé. 1954-ben újabb lépéssel jutott előbbre a magyar irodalmi múzeum ügye. Az addigi gyűjtemény neve Petőfi Irodalmi Múzeumra változott, 39 s az új rendelet kiállítási és anyaggyűjtési feladatát jelentékenyen kiterjesztette. Az újonnan alakult országos jellegű múzeum új típusú muzeológiai problémái között az íróikonográfiai gyűjtemény feladatai, speciális területei is lépésről lépésre tisztázódtak. Gyűjtési köre kiterjedt a teljes magyar irodalom 38 VARJÚ ELEMÉR és HÖLLRIGL JÓZSEF : Ernst Lajos magyar történeti gyűjteménye. Ep. 1932. 37 Rippl-Rónai levele Ernst Lajoshoz. 1923. okt. 4. 38 VAYER LAJOS : Az új Petőfi-Múzeum, Magyar Művészet, XV. évf. 5. sz. 238.1. 3 " Népművelési Közlöny, 1954. ápr. 19.
