Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)

Fehér Erzsébet: József Attila ismeretlen versfogalmazványa

Itt is, ott is karcsú füst, szegény, tűnődni, merre szálljon, áll kicsit a kémény küszöbén és [leng] int a tájon. Vacsorát főznek. A könnyen lobogó nyári tüzelő : a száraz rőzse, vagy tavalyi kukoricaszár füstjét vékonyan, ,,karcsú"-n pipálják ki magukból a kémények. A meg-megakadó, nem egész folyamatos mozgást a gyors egymásutánban felpattanó zárhangok zenéje érzékelteti. A füst „tűnődik", „áll" és „int." Szinte tudata van. Él, mint az ember. — Az ötlet nem új. Egy korábbi versében ugyanígy embericsíti a füstöt, és a füsttel pedig magát azonosítja : Kas, nyurga füst virágzik hold előtt. Ezüsttel köt meg, old, hajlong, ledől. elszállok, mint a köznapi bajok . . . Elszállok, de vad vörös remegés az életért, világot ringat és áttetszik rajtad égi hűvösség. (Füst) A Falu füstje kevesebbet, de többet is jelent, mint az embert magát : azt, ami a megrekedt emberi életekből kiszakad : a reményt. A gondolatjelek közé tett szó, mint egy magyarázómondat magához vonzza mindazt, amit a következő három sorban elmond a költő : van remény, mert van élet, de hol a cél? — Ezért tűnődik, ácsorog a „karcsú füst-remény", aztán fölemelkedik, hogy messzebbre lássék, a táj fölé bizonytalanul, tétován — és int. A két gondolatjel között az egész versszak kulcsa, értelme van. A kéziraton a „remény" helyett „szerény" szó olvasható — összemosódó írással — értelmező jelzőként, két vessző között. A szakasz egész mondanivalója megváltozik ennyi eltéréssel. A füstnek nincs szimbolikus értelme, a „szegény" jelző a füst „karcsú"-ságát bontja tovább. A kép így mesteri festmény maradna, semmi más. A táj egészéről a táj részleteire vetődik a szemlélő tekintete : Akácocskát babrál a homály. A fa telt, kicsi keble belereszket, csöpp sóhaja száll — levegő-lepke. A kéziraton : Ért akácon babrál a homály. [S a] A fa telt kicsi keble belereszket, csöpp sóhaja száll a tündér csendbe. Gyorsan alkonyul. Az eltűnő fény után pasztákban terjed a sötétség. Először a zugokban nyúlnak meg az árnyékok, aztán összemosódik minden. Ezt a fény-árnyékjátékot érzékelteti a költő a „babrál" szóval. Az akác apró levelei között bujkál