Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)
Illés Ilona: Tóth Árpád vers-változatok
A posthumus kötetbeli végső változatban pedig : Vagy tán dac az, amit most, Búcsúzva, példázol? így a bölcsebb? — letűnni, Büszke, bús kudarccal. A most és a búcsúzva szavak után tett vessző különös nyomatékot ad gondolatilag is e szavaknak, ezt eredményezi a letűnni elé tett gondolatjel is, és a büszke és bús szavak közti vessző szintén. Ez utóbbi azonkívül még élénkebben segít kiemelni az alliterációt. E jelenségnek másik kiemelkedően beszédes példája az Álarcosán c. vers, amelynek 28. sora tíz mondatot tartalmaz az első fogalmazásban, s ezt az interpunkciók sokasága végül is hét mondattal bővíti. Ezzel természetesen nemcsak a vers folyása lesz lassúbb, higgadtabb, hanem ez a higgadt, meg-megálló forma illőbb ruhája is lesz a szomorú, melankolikus tartalomnak. További példák okáért itt éppen csak megemlítjük még az Elejtetted a napot és a Kecskerágó c. verseket. Tóth Árpád lírája minden zeneisége és hangulatgazdagsága mellett is erősen gondolati líra, amely nem türi a ,,költői homályt". A variánsok alakulása során nem egy esetben figyelhetünk fel arra, miképpen küszöbölődik ki egy-egy pongyola, vagy a tiszta gondolatiságot sejtelmességbe burkoló fordulat, miképpen törekszik arra a költő, hogy a mű formája a gondolati tartalom logikájának, mondandójának illő társa legyen. Ezt sokszor akár egyetlen szóval is eléri. Á Rádió c. vers utolsó sora, amely így hangzott : „És minden táncos sírja felett táncol" — a nyelvtanilag bizonytalan értelmezést nyomban helyrezökkenti, amikor azt írja, hogy ,,. . . minden táncos a sírja felett táncol." Az Elejtetted a napot c. vers utolsó szakaszaiban álomszerű képről van szó ; ezt először fájdalom-nak nevezte a költő, s nyilván erőtlennek, logikailag nem helyesnek érezte, mert a változatban már vízió-ként szerepel a képzet megnevezése. A logikai világosság kedvéért könyörtelenül elhagy a végső fogalmazás során akár egész versszakot is, így pl. kiesett az Amíg a csókot megtaláltam c. vers ötödik versszaka, mely az első fogalmazásban tényleg kevesetmondó volt. A pazarul omló, áradó sorok közt néha még a figyelmes olvasó is nehezen vesz észre kisebb gramatikai, logikai döccenőket, mert a verszene hangulati ereje elnyomja néha a világos értelmezésre való törekvést. Az Áldott nyári délután 14—17. sora az eredeti fogalmazásban még így hangzott : Egy-egy lomha gond ha még Fonalat eresztne, Mint váratlan pók, amely Utat fog keresztbe, Homlokunkon szétfoszol, A végső formában azonban már eresztve szerepel, nyilván helyesebben, hiszen a közbevetett hasonlat két sorát gondolatban zárójelbe téve, az idézett első két és az utolsó sor így ad értelmes szöveget. A versforma poétikailag javított alakja és a mondandó hatásosabb kifejezése Tóth Árpád lírájában egyazon dolog két oldala. E vonatkozásban emeljük ki csupán egy versnek, az 1923-ból való Lélektől lélekig-nek néhány változását. A második versszakban olvashatjuk : ,,. . . jött e fény, S ki tudja, mennyi századéve már." Ezt a sort 1928-ban így javította ki a szerző : „S ki tudja mennyi ezredéve már." A tiszta jambusi sorban ugyan nem történt ezzel változás, de ha meggondoljuk, hogy a nyílt és mélyzengésű a—á hangokat e és é váltja fel, s ez bármilyen hallatlanul finom költői súlyeltolódást jelent is, mégis erősíti az ezredet megelőző, ill.
