Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)

Illés Ilona: Móricz Zsigmond és Kaffka Margit levelei Elek Artúrnak

kesztés művészetét kell még jobban megtanulnia Móricznak. Idő és gyakorlat kérdése az egész, mert a hozzávaló tehetsége megvan. Meg, egy sereg egyéb írói kvalitással egyetemben. A legelső ezek között az elbeszélő tehetsége ; ha kis dologról beszél, ha nagyról, mindig úgy tudja előadni, hogy érdekelje vele az olvasót ; nem kerülgeti a dolgokat, hanem egyenesen megy feléjük... A kifejező tehetsége ritka erejű. A léleknek egy-egy mozdulását egy-egy bonyolult helyzetét néhány szóval megérzékelteti. Amit meglátott, azt éppen olyan frissen jeleníti meg papiroson, mint ahogy az életben látta . . . Ritka becses tehetsége a humora, mégpedig a mélyebb fajtája a humornak, a könnyesen mosolygó . . . De ami a jövőjére nézve talán legbiztatóbb ... az a határtalan életkedve, az emberekben és viselt dolgaikban való nagy gyönyörűsége. ... A „Hét krajcár" szerzője egyik legbiztatóbb tehetsége ma a magyar elbeszélő irodalomnak." A kritika hangja, s amit írásainak fogyatékosságául felhozott Elek Artúr, írásra készteti Móricz Zsigmondot. A megjelenés napján fog tollat és megírja válaszát, 1909. szeptember 18-án kelt eddig kiadatlan levelében : Kedves Barátom, sose feleltem, talán sohase is fogok kritikára, de magával olyan viszonyban vagyok, hogy talán megmondhatom a következendőket : Furcsa humoros eset történt velünk kedves Elek uram ; kedvem vón könnyeimen át mosolyogni rajta. Nem torn emlékszik-e rá — bizonyosan nem, mert másképp nem írta vón amit írt —, hogy még mielőtt megírtam vón az első elbeszélésemet, sokszor fitymáltam fiatal íróinkat, hogy nincs meséjük. Maga mindig igen komolyan intett le — hogy nem fontos : a mese. Ez nekem eleinte furcsa volt. De lassan rájöttem, hogy ha fontos is, sok minden egyéb elébbvaló nála. Az elmélkedéseimben mindig magára gondoltam — mert hisz tudja, milyen sok befolyása volt a fejlődésemre a maga megjegyzéseinek. Mikor legutóbb itt-ott fölvetették, hogy nem tudok mesélni, mindig mosolyogva hallgattam — s magára gondoltam. Hisz én már úgy voltam, hogy nem mertem mesére fordítani a fantáziámat, mintha attól féltem vón, hogy az leszállítja a jellemzés erejét. A célom az volt, hogy egy fócusba gyűjtsem mindazt, amit csak meg akarok mutatni s mondani az emberekről. Addig forgattam és szűkítettem a külső körülményeket, míg egy fizikailag rövid jelenetbe nem bírtam összevonni mindent. Az eseményt nem hetek, hónapok, évek alatt való kifejlődésében, hanem a végső, leginkább drámai s tömör jelenetbe vágytam beleolvasztani az okok és okozatok összességét. Amellett főfő vágyam volt, hogy ez a jelenet mégis olyan friss, könnyed és természetes legyen, hogy senki se érezze meg rajta a célt. Mintha valósággal s véletlenül igazán úgy esett volna az eset. Lássa, én nem tudom egyenként elmondani, hogy csináltam, de biztosítom felőle, hogy a maga bírálatának a kedvéért gyötörtem egy-egy témát addig, amíg csak egy buborék marad belőle : a miben mégis minden benne van. De látom, hogy mégis rossz úton jártam — kell látnom, mikor éppen maga fedezi fel és fejti ki eleddig mindenkinél bővebben ; hogy nem tudok mesélni, nincs meg a mesemondó, meseformáló tehetség bennem. Ezzel ráütötte a bélyeget a könyvemre, sőt — rám. S biztos vagyok benne, hogy mindenki szívesen utána mondja : írni tud, de mesélni nem. És mit csináljak most a darabommal, a mit igazán számtalanszor magára gondolva, főztem ki — mesétlennek. Van abban sok minden egyéb, de mese, a novellák tartalmánál több mese nincs benne. Ezt egészen megírva itt őrzöm a fiókomban (de nem)

2 csak a maga cikkének megjelente után akartam beadni. Most már nem is merem kivenni, kezükbe adta annak a kinek kell, az öreg dorongot : nem tudok mesét írni. Van még egy mód. Sutba dobom az eddigi ambíciót s mesét írok. Azt hiszi nem tudok olyan rohanó, vágtató, szédítő mesét írni (s remélem ízléstelenség nélkül), mint akárki ? De az bizonyos, hogy súlyos és fontos változást idézett elő az írói terveimben a cikke. S lehet, hogy olyan hasznos lesz ez a változás, amit mégsem tudok majd eléggé köszönni. Mert ha olyan nagy dicséreteket tud és mer mondani más szempontokból rólam — azt már nem viselhetem el, hogy egy egészen alacsony s nekem éppen nem nehéz qualitás: a mese lármája s érdekfeszítősége hiányozzék a következő könyvemből. És ezzel szeretettel üdvözli barátja Bp. szept. 18. 1909. Móricz Zs. 2 A szövegben áthúzva.