Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)

Miklós Róbert: Mikszáth Kálmán horpácsi fundusa

gyott. Az igaz, hogy időközben a múzeum kénytelen volt azt elárverezni. Három helybéli gazdaember vette meg, akik közül kettő később visszalépett a vásárlástól, a harmadik, Macska János, amolyan földszerző parasztember azonban hallani sem akart arról, hogy a maga részét átengedje Benczúréknak, akik szívesen lettek volna Mikszáthék nyári szomszédai. Ellenkezőleg. Mindent elkövetett, hogy a másik két részt is megválthassa. Mikszáth többféle fondorlattal igyekezett Macska Jánost rávenni az eladásra, és sokáig hitt abban, hogy Bencziirékat Horpácson letelepítheti. Még Rohicsból is biztató leveleket írt Benczúrnénak : „Itt ülök egy bolond nagy tölgyfa alatt — írja július 18-án —, melyen a stájerok udvariasságából a „Mikszáth-Eiche" táblácska fityeg, nézem a tornyosuló felhőket, hallgatom a mennydörgést és várom a jövő évi nyarat — amikor majd a nagy építkezést nézzük ilyenkor a Benczúr-portán." Végül is Mikszáthné, aki a családban mindvégig az örök józanságot képviselte, őszintén feltárta Benczúrné előtt a helyzetet és közölte, hogy Macska János a harmadik részt is megváltotta, a fákat kivágta, és így Nagy István hajdani kis paradicsoma, amelyben életének utolsó éveit töltötte, merő pusztaság. Benczúrék aztán mégis kitartottak Nógrád mellett, Szécsény közelében, a mai Benczúrfalván vettek egy kis fundust. Az 1910-es esztendő a jubileumi ünnepségek jegyében indult. Mindenütt rendeztek ünnepségeket, és Mikszáthot mindenüvé meghívták. Alig győzte kimenteni magát. Csak Szegedre ment szívesen. Abba a városba, melyet második szülőföldjének tekintett, és ahol valójában íróvá érett. Amikor visszajött, megint munkához látott, pedig nagyon-nagyon fáradt volt már akkor. Nekifogott közjogi regényének, „hogy meséjével végre-valahára belemenjen a külföldiek agyvelejébe a mi sajátságos közjogi helyzetünk Ausztriával". Meg akarta írni emlékiratait, de a legnagyobb örömmel mégis kuruckori történelmi regényére, a Báró Károlyi István-ra, készülődött. Környezetének úgy tűnt, mintha napokig, sőt hetekig szunyókálna, pedig ez volt az ő „munkastílusa". Ahogy Jókai kertjében sétálgatva, Mikszáth a bőrdíványon fekve, félálomban szövögette regénye cselekményének szálait. Ilyenkor nem háborgathatta senki sem. Amikor kitavaszodott, barátai és tisztelői facsemetékkel kedveskedtek neki, hogy horpácsi kertjét teleültetgesse. Régi, kedvelt ötlete volt, hogy Horpácsot a barátaitól kapott csemetékkel fásít j a be. ,,. . . Ha már nem tudok mesélni — mondta feleségének —, ők meséljenek nekem suttogó lombjaikkal." 0 is érezte, ez csak ábránd, „. . . sokszor el is búsulják magukat a fácskák az új földben, és nem igyekeznek jobban nőni. . . bizony félek, mire beszédesekre megnőnek lombjaik, akkor én már ott leszek, ahol a gyökereik". Szinte érezte közelgő halálát, és mégis mindig tervezgetett. Az volt a szándéka, hogy az országos ünnepségek után felmegy Szklabonyára és megkeresi nagyapja juhászának ivadékait, mert a szomolyai erdőszélen csak ilyen juhásszal érdemes sok-sok juhot tartani. Ha pedig senki sem él a híres juhászdinasztiából, akkor felmegy egészen Zólyomba, ott terem csak az igazi juhász. Aztán ha a juhászat is meglesz, házat épít a Szomolyán, benn az erdőben, és akkor hívhatják Rohicsba vagy Gleichenbergbe, ő csak a saját erdejében tölti a nyarat a bégető juhok, a beszélő fák között, a fekete Kámor alatt, ahol nagy üstökben boszorkányok főzik a gonosz lelkeket. A fáradt írónak nem adatott meg, hogy ezekből a tervekből valamit is megvalósíthasson. Az utolsó húsvétot még Horpácson tölthette, de az a kívánsága, hogy a képviselőválasztás után Nógrád megye küldöttségeit illendően, saját kis fundusán, a jó palócok között fogadhassa, már nem válhatott valóra. Mikszáth Kálmán halála óta közel negyedfél évtizednek kellett elmúlnia ahhoz, hogy a magyar dolgozó nép kegyelete, a nagy író eszmei hagyatékát magáénak valló megbecsülése méltóképpen gondozásba vegye a munkás élet annyi küzdelmével félti 81