Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)

Miklós Róbert: Mikszáth Kálmán horpácsi fundusa

Ez a „nem ragaszkodom életre-halálra hozzá" mintha azt is jelentené, hogy Mikszáth később maga is belátta, egy kissé megkésett a vásárlással, azokat a facsemetéket, amelyeket oly nagy gonddal és körültekintéssel ültetett a „grund" különböző részeibe, már nem tudja felnevelni, árnyékuk alatt aligha élvezheti a nógrádi nyarak tikkadt déli melegét. A testben-lélekben fáradt író nagyon is érezte, nem sokáig bírja már. Milyen fájdalmasan tort ki belőle a sóhajtás, amikor hírül vette Jókai halálát : .,— Szép dolog nyolcvan évig élni — tagadhatatlanul szép dolog." Es talán éppen a fájdalmas lemondás hangulatában mintha árulná is a birtokot, amikor a fenti levélkében ekképp folytatja : ,,A kis birtok négyszer húsz kis magyar hold egyetlen megszakítással, a háztól kezdődő egy darabban, mind első minőségű szántóföld, van benne vagy negyven hold rét és vagy harmincöt hold legelő, mely feltörve termékenységében felülmúlná előreláthatólag a szántóföldeket. . ." Sajnos eddig a töredék. Az 1905-ös esztendő húsvéti és pünkösdi kirándulása után a nyár nagyobbik részét is Horpácson töltötték. Mikszáth nem tudott betelni kertje, de főleg a környék páratlan szépségével. Mindennap be-bejárta a parkot, el-elnézegette kedves fáit, s ahol arra megfelelő hely kínálkozott, új csemetéket ültettetett. Az alkonyati órákban felkaptatott a falu feletti fennsíkra, hogy elgyönyörködhessék a bíborfénybe borult diósjenői szép hegyekben, hallgathassa az erdők susogását, nézhesse a patakok rívását. Persze az apróbb kellemetlenségek sem maradhattak el, hisz a házat és a kertet ugyancsak elhanyagolt állapotban vették át. Tavasszal a sok cserebogár lepte el a kertet, aztán megjelent a hólyaghúzó izgonc, és éppen a kedvenc kőris-házaspárt támadta meg. Nyáron alig tudtak a tömérdek szúnyog és légy ellen védekezni, az egerek pedig úgy elszaporodtak, hogy Mikszáth három macskája kanonokként élhetett. De a nap legkeservesebb percei mégis azok voltak, amikor Berci-fiam kilovagolt. Úgy lopakodott ki minden délután, mint az egérke, de apja — kit különben semmi sem zavarhatott meg délutáni álmában — ilyenkor felébredt és keserves másfél órákat szenvedett végig. A látogatók sem maradhattak el sokáig. Mikszáth alapjában véve nagyon szerette a vendéget, horpácsi azilumát azonban, különösen az első esztendőben, nagyon féltette. A vendégek mégis jöttek, többek között a derék Nagy Miklós, aki akkor már közel harminc esztendeje szerkesztette a Vasárnapi Újságot, és mint mindig, most is írást kért. Nem is jött egyedül, magával hozta a lap fotográfusát, hadd tudja meg ország-világ, milyen gazda lett Mikszáth Kálmánból. A képek kitűnően sikerültek, Mikszáth meg is volt elégedve, mégis fejét ingatta : — „Isten tudja, hogy van — mondta —, szépek a képek. . . szépek, de talán mégis én tudnám megírni, hogy milyen szép ez a Horpács, ha lenne elegendő színem és szavam hozzá." Meg is írta még szeptemberben karcolatát a „Skvarka'-t, amely a képek kíséretében a Vasárnapi Újság 1905. október 1-i számában jelent meg. A fényképezéshez még annyi mondanivalója volt: „Még engemet is lekaptak, amint a padon ülök, és csendes pipaszó mellett türelemmel várom a koalíció kormányra jutását." Ez a kis, humoros karcolat egy kissé a klub és a képviselőház urainak is szólt, akik több ízben feltették az epés kérdéseket : Mit csinál a dominium ? Milyen esztendőd volt ? Mire Mikszáth elég lakonikusan felelt : megkétszerezte a vagyonát, akárcsak az öreg Dumas, akinek öt frankja volt, mikor Párizsba jött, és tizet találtak a zsebében, amikor meghalt. Neki viszont négy kutyája volt — a Szontágh Pál kutyái —, amikor a fundust átvette és egy esztendő alatt lett nyolc. Már az első nyáron — tehát 1905 nyarán — kiderült, hogy Szontágh Pál öreg kúriája minden meghittsége ellenére sem alkalmas arra, hogy akár a család zavar-