Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)

Baróti Dezső: A XVIII. század ízléséről

része keveset beszél a képek művészi értékéről, de melegen méltatja ezek „fűszerezését" a színek „zsírosságát és zamatát". Gvadányit újabban a nemesi ellenállás írójának szokás nevezni, pedig igazában még ennek szintjére is alig volt képes felemelkedni. Egész életművéből kiolvasható gyermeteg „életfilozófiája" őt is az apró, idilli gyönyörök passzív élvezőjének mutatja be, csakhogy az ő idillje sokkal vaskosabb, mint Faludié vagy Mikesé. De ha nem ragaszkodunk ahhoz, hogy a magyar rokokót csak valamilyen külföldi, főképp francia, olasz vagy német import kapcsán keressük, ezt a falusi epikureistát szintén a magyar rokokó jellegzetes képviselői közé sorolhatjuk. Modorának látszólag nincs is folytatása irodalmunkban, az „irodalom alatt" züllik tovább a férfitársaságok mulattatására készült, gyakran a megtörtént eseményekhez kapcsolódó verses anekdotákban, vadásztörténetekben és hasonlókban. Úgy látszik, maga Gvadányi lovasgenerális is ennek a szokásnak gyakorlatából lépett elő íróvá, azokban a magyar jakobinusok mozgalmának vérbefojtását követő alélt esztendőkben, amikor egy Csokonai hiába keresett mecénást magának. Gvadányi első munkái különben még a hatvanas évek elején írt tréfás névnapi köszöntők és más, alkalomszülte énekek voltak, s az is valószínűsíthető, hogy peleskei nótáriusának szintén élő személyhez kapcsolódó anekdotikus magva van. 35 A világkép anekdotikussá válását a szakirodalom joggal emlegeti a rokokó jellemző sajátosságai között. Maga a műfaj nálunk is ekkor kap igazán irodalmi polgárjogot. Annak bizonyítására, hogy megjelenésével a rokokó dévajság hangja is erősbödik, talán elegendő Beöthy Zsoltnak Kónyi János Demokritusiról írt jellemzése néhány sorát ide iktatnunk: „Sok bennük az ízléstelenség, hangjuk nem egyszer a csintalankodásnál is lejjebb száll."

36 Szóról szóra ugyanezt mondhatjuk el Kónyi társairól, Andrád Sámuelről és a többiekről, a kéziratos gyűjtemények borsos szövegeiről nem is beszélve. Még a joggal hírhedt conte libidineux folklorizálódására is idézhetnénk magyar példát. 37 A derék Kónyi nevét emlegetve egy pillanatra a rokokó poétikusabb vidékeire is kitekinthetünk. Ismeretes, hogy több francia tündérmesét magyarított. Kónyi mintája, a német közvetítéssel kezébe került Madame Aulnoy, egyike volt azoknak, akik a XVIII. század elején kicsinosították, udvarképessé tették a népmesét. Madame Aulnoy tündéreiről azt szokták mondani, hogy ugyanazt a ruhát viselik, mint gáláns szerelmesek. A tündérek azonban a selyemruhában is csak tündérek maradtak, s ha Madame Aulnoy mesehősei, a Sármánt király, Kaprilla princesszné és Bellbelle ruhájukkal, beszédmódjukkal a francia rokokó szellemét sugározták is szét, legjellemzőbb tulajdonságaikkal, így jó és gonosz tündéreikkel, átváltozásaikkal, gyermeteg szerelmeikkel, és nem e világból való, eszményi igazságszolgáltatásukkal minden mesehősnek, így a magyar népmesék hőseinek is közeli rokonai. Kónyi János ezt a rokonságot érezhette meg, amikor Madame Aulnoy meséinek szövegét kezébe vette, s mihelyt fordítani kezdett, akaratlanul is a magyar népi mesélőkh.öz került közel. Ilyen népies ízű rokokó megfogalmazásokra Dugonics Etelkájából, sőt előtte már Mészáros Kartigámjából is bőven idézhetnénk példákat. A heroikus-gáláns regény elkésett magyar recepciója különben is sokban érintkezik rokokó ízlésünk történetével ... A példákat tovább szaporíthatnánk. így a Gyöngyösi-féle epika hagyományainak végső szétzüllése, Csenkeszfai Poóts András Sénai Lukrétziája és hasonlók, köztük a különben ízes Kováts József-féle mesterkedők, a kollégiumi köl" SZÉCHY KÁROLY : Gróf Gvadányi József. Bp., 1894. 34 A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. Bp., 1887. II. 116—117. 1. *' Vö. ORTUTAY GYULA : Nyíri és rérközi parasztmesék. Gyoma, 1935. 251. 1.