Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)
Baróti Dezső: A XVIII. század ízléséről
szempontból mégis helytálló. Voltaire-t sok szál fűzte az arisztokrata világ jellegzetes epikureista és hedonista életfilozófiájához, ez azonban az ő polgári tudatában elvesztette dekadens jellegét és függetlenségének, ideológiai önállóságának jelképévé vált. így történhetett, hogy a mondain társaságok játékos rokokó műfajait sajátos szellemességének és iróniájának segítségével páratlan formai tökéletességre emelte, és egyben a felvilágosult meggyőződéséből fakadó polemikus és szatirikus feladatok szolgálatába állította . . . 8 A magyarázat kétségtelenül szellemes, de legfeljebb csak részben igaz és mintha valamelyest szerecsenmosdatás jellege is lenne. Voltaire epikureizmusa és hedonizmusa sokkal mélyebben gyökerezik annál, hogy azt csak nagyvilági kapcsolataira vezethessük vissza : nem arisztokrata ragadvány, hanem optimista életfilozófiájának szerves része, a valláserkölcs elleni tiltakozásának egyik megnyilatkozási formája s egyben történetileg is szükséges lépés abba az irányba, hogy a polgári tudat megszabaduljon a fejlődése korábbi szakaszára még jellemző kicsinyes puritanizmustól. 9 Valóban nem minden rokokó, ami annak látszik. Az ilyen félreértések azonban, úgy látszik, mindaddig elkerülhetetlenek lesznek, amíg a rokokó elnevezés kettős jelentését valamiképp fel nem oldjuk. Alighanem tudomásul kell vennünk, hogy már magához az elnevezéshez eleve a frivol csecsebecsék, a dekadencia és a formalizmus pejoratív hangulata tapad. Talán a szó egyébként nem eléggé tisztázott etimológiája, melyet mint ismeretes, a kacskaringósan szertefutó csigavonalak formai játékára utaló rocaille-al szeretnek kapcsolatba hozni, önmagában is mintha a semmitmondó, jelentéktelen apróságok és a kényeskedő, túlfinomult modorosság képeit keltené fel. A terminológiai nehézség önmagában is arra figyelmeztet, hogy helyesebb lenne, ha ismét a szó eredeti értelméhez térnénk vissza, és csak a bomló feudalizmus valóban formalista művészetét, a barokk szétesését neveznénk rokokónak. Ebben az esetben viszont a stílustörekvéseknek a XVIII. században elkezdődő, szintén rokokónak is nevezett egyszerűsödését végleg el kell választanunk az említett dekadens, formalista jellegű rokokótól. Egy Watteau, egy Voltaire, egy Mozart vagy akár egy Csokonai esetében stílusuknak még azokat a jegyeit is csak nagy fenntartással jelölhetjük a rokokó elnevezéssel, melyekre eddig könnyedén vonatkoztatták ezt az elnevezést. Az ő esetükben úgy látszik már másról van szó. Ez a ,,más" egy olyan, a felvilágosodás új filozófiájának kialakulásával párhuzamos esztétikai jelenség, melyet a művészettörténet, az irodalomtörténet — bár számtalan változatát ismeri — egyelőre még nem tudott összefoglaló névvel elnevezni. Ez az új, a „világosság századának stílusa" valahol a bomló barokk és a századvégi új klasszicizmus között helyezkedik el, s ha elfogadjuk azt a megállapítást, hogy a feudalizmus elleni végső harcok ideológiáját, a felvilágosodást sok szál kapcsolja ahhoz a reneissancehoz, amely elsőnek vetette fel az emberiségnek a feudális-vallásos világszemlélet alól való felszabadítását, s hogy a felvilágosult írók a XVI. század humanistáinak törvényes örökösei voltak, akik immár egy új történeti szakaszban, egyre erősebb hangsúllyal és egyre szélesebb körökre kiterjedő, demokratikus jelleggel alkották újra a humanizmus és a renaissance progresszív tendenciáit, akkor a XVIII. század egyre világosodó és reálisabbá váló művészi megnyilatkozásait is joggal a renaissance legszebb hagyományai méltó folytatásának tekinthetjük. A renaissance hagyományok emlegetése a XVIII. század irodalmával és művészetével kapcsolatban régebben is szokásos volt. de épp ellenkező előjellel : a renaissance kultúra végső szét8 A kitűnő szovjet Voltaire-specialista, VOLGIN véleménye. (Vö. Voltaire. Irodalomtudományi Értesítő, 1953.) 9 Vö. K. N. DERZSAVIX, A. K. DZS1VEL1EGOV, Q. N. HENRIKSZON, C. C. MOKULSZKLT : Isztorija francuzszkoj Iiteraturi Tom. I. Moszkva—Leningrád, 1946. (Akademija Xauk SZSZSZR.)
