Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)
Baróti Dezső: A XVIII. század ízléséről
Egy másik, az előbbivel sok vonatkozásban ellentétes felfogás már sokkal jobb véleménnyel van a rokokóról. Olyan önálló, a barokktól és a klasszicizmustól többékevésbé szabatosan elválasztható stílusirányt lát benne, mely jóval túlmutat a díszítőművészet és a játékos költői műfajok apró világán. Ez természetesen csak úgy lehetséges, hogy a rokokót már nem tekintik teljesen dekadens jelenségnek, sőt egyik-másik vonatkozásban a felvilágosodás egyes megnyilatkozásait, illetve az ezzel párhuzamosan megjelenő új képzőművészeti, zenei és irodalmi törekvések egy részét is hozzákapcsolják, s az így felfogott rokokó-formavilágból sem csak a kisigényűséget, hanem a lélektani elmélyedésre, világos analízisre és az ésszerű felépítésre való hajlandóságot is kezdik hangsúlyozni. A most említett, és főképp a német szellemtörténeti iskolával kapcsolatos rokokó konstrukcióknak a legfőbb hibája az volt, hogy a feudalizmus haladó világát kifejező dekadenciának és a felvilágosodással párhuzamosan születő új esztétikai látásmódnak egymás mellett jelentkező, de néha egymásba is folyó megnyilatkozásait rendszerint úgy keverték össze, hogy ebben épp a feltörő új, a „sötétségen áthaladó fény" jegyében megszületett írói és művészi alkotások serege kisebb vagy nagyobb mértékben mégiscsak arisztokratikus rokokóvá halványodjék. 5 Látjuk tehát, hogy a rokokó elnevezés általában két egymástól sokban különálló jelenség megjelölésére szolgál. A hanyatló feudalizmus egyik, valóban dekadens, formalista stílusát éppúgy rokokónak szokás nevezni, mint azt a XVIII. század elején kialakulóban levő új, realisztikusabb stílusirányt, mely valamiképp a felvilágosodással is érintkezik. Nagyjából a felfogásoknak ugyanezzel a kettősségével találkozunk a rokokó társadalmi gyökereire vonatkozó — jórészt a vulgáris szociologizálás jegyében kialakított — nézetek egyelőre szűk területén is. Általánosnak tekinthető az a felfogás, hogy a rokokó a hanyatló francia abszolutizmus, különösen a Régence és XV. Lajos kora parazita udvari arisztokráciájának, és az ezt majmoló külföldiek, különösen a kis német fejedelemségek udvarainak dekadens művészete. Mások viszont épp ellenkezőleg az udvar züllöttségének a természetes erkölcsök jegyében történő bírálata kezdeteit, a káprázatos pompától való elvonulás, egy egyszerűbb, intimebb életforma keresését látják benne, 6 s a nemesi világ mellett már a polgárság társadalmi szerepének megerősödésével is kapcsolatba hozzák. Ezek szerint a rokokó az arisztokratikus barokkal szemben már az ízlés bizonyos mértékű demokratizálódását jelenti, amit sok más közt a közönség viszonylag szélesebb rétegei számára hozzáférhető metszetek, illusztrált könyvek és almanachok nagy divatja is bizonyít. 7 A kétfajta értelmezés kibékíthetetlenségén még az sem változtat, ha tudjuk, hogy a hanyatló arisztokrácia ízlése kétségtelenül hatott a feltörő polgárság íróira és művészeire, s maga az arisztokrácia sem volt mindig közömbös a feltörő új egyes megnyilatkozásai iránt. A rokokó-fogalom ellentmondásainak feloldását eddig kevesen próbálták meg. Az egyik ilyen kísérlet, mely egyébként az arisztokratikusnak felfogott rokokó fogalmából indul ki, s az egész jelenséget a ,,bájos semmiségek" költészetére korlátozza, Voltaire verseinek rokokó jellegét például a következőképp magyarázza : — Bármennyire ellentmondásnak látszik, hogy Voltaire-t, a nagy felvilágosult írót a rokokó költészettel hozzuk kapcsolatba, ez a kapcsolat történeti 6 A rokokót a felvilágosodással elsősorban a kérdés irodalomtörténeti vizsgálói szeretik kapcsolatba hozni. Vö. pl. EMIL ERMAHNTER: Barock und Rokoko in der deutschen Dichtung. Leipzig- Berlin, 1928.; HEINZ KINDERMANN : Der Rokoko-Goethe. Leipzig, 1932. 6 TINTELMOT : i.m. ' W. HAUSENSTE IX : Kokoko. München, 1916.
