Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)

Győry Jánosné: Irodalmi kéziratok restaurálása

majdnem nélkülözhetetlen. Hátránya a keményítős ragasztásnak, hogy megvastagítja a papírt, és teljes száradás után merevvé teszi. Mindezek ismeretében és gyakorlatában nagy körültekintéssel állapítsuk meg, hogy az előttünk levő kéziratot milyen módon mentsük meg az utókornak és tegyük hozzáférhetővé a kutatók számára. Az itt közölt Temesvári—Tinódi-töredék elég rossz állapotban került javításra. Az egyik fotó a restaurálás előtt, a másik a kezelés után mutatja be az 1574-ben készült nyomtatványt. A különbség szemmel látható, s az így rendbehozott lapokat nyugodtan raktározhatjuk. A lapokat először vízbeáztatással a könnyen kiázó portól mentesítettük, ezután préseléssel kisimítottuk, majd korabeli papírral a hiányzó részeket pótoltuk oly módon, hogy a betűket nem takartuk le a hozzáillesztett papírral. Azon a helyen, ahol a papír gyenge, mindenütt megerősítettük, a sok apró tűszúrást a fűzés nyomán betömtük, és így megerősítve használható állapotba hoztuk a 24 oldalból álló nyomtatványtöredéket. A lapokat ezután a megerősített ívek szerint összefűztük, s hogy könnyebben megtekinthető legyen, nem kötéssel láttuk el, hanem bőrtokot készítettünk számára. A lapszélek így védve lesznek a portól s a nyomtatvány a kiállítás számára könnyen hozzáférhető. Sajnos, e szerény példa nyomán nem tudjuk az összes lehetőséget elmondani, az összes eljárást ismertetni, csupán a legfontosabb teendőkre hívjuk fel a figyelmet. Jó lenne a restaurálás módszereiről időnként szakmai tapasztalatcserét tartani, mely nem szakmai sovinizmus és a féltékenykedés jegyében folyna le, hanem fő szempontja meglevő kincseink tartós konzerválása lenne, a rendelkezésünkre álló legjobb és legbiztosabb módon. Minden országnak legfőbb érdeke, hogy történelmi és irodalmi emlékeit épségben megőrizze, s hogy a feldolgozást és kutatást megkönnyítse.