Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)
Illés Ilona: Tóth Árpád vers-változatok
kirabolt, most a végleges szöveg arról szól, hogy ..mindenki tőle rabolt". Ezzel a kifosztottságot, megrablottságot időben és méretekben növelte meg az utolsó simítás. Ugyanez a megfáradt és mindent elrendező, keserűen-bölcsen lemondó és az életút végének aspektusából szemlélődő attitűd az alapja annak a gyökeres változásnak is, amely az Illatlavinák alatt c. verset alapjaiban átalakította. Az egykori conditionálist itt már a reménytelenül befejezettség váltja fel. A Józanul és fantáziátlanul 28. sorában az egykori Harag, irigység, gyűlölet, ami körülvette a költőt, még rosszabbra : Közöny, harag és gyűlölet-re vált. De ez a szemlélet mégsem egy individualista, önmaga fájdalmai körül kerengő panaszos szava. A föld alatt c. vers 13—14. sorában arról írt a költő, hogy fakó, vad és üres arcú, csúnya árnyak közt tétovázik, s a végső fogalmazásban már kilépve önmagából s megszólaltatva mások fájdalmát is, így szól : Csúnya árnyak közt tétovázunk, Arcunk fakó, vad és üres, A Tóth Árpádnál szinte mesterkéltnek hatóan életörömös, vidám hangú Uton c. verset is beárnyalta ez a késői keserűbb-tisztább és épp ezért életközelibb melankólia. E csupa daktilusokban és trocheusokban lüktető, lelkendező hangú költemény panteista életörömöt hirdető szavait, sorait szürkébbre, mérsékeltebbre igazította a kesernyés életbölcsesség. 1926-ban még így szólt a vers : „Éljenek a víg utasok ! " A Lélektől lélekig kötetben már csak ennyi maradt.: ..Mehetnek a víg utasok !" Az eredeti kéziratban még így kiáltott fel a víg utas : Bátyám a tavaszi erdő, Apám a tavaszi nap. E lelkendező pogány életöröm néhány év múlva megfakult, így lett belőle : Köszöntlek, tavaszi erdő, Köszöntlek tavaszi nap. Ugyané versben az adys „Minden rügyes ifjúság!"-ot mérsékli „Sok rügyező ifjúságra"-ra. Nem tudja az olvasó, örüljön-e a változásnak csupán azért, mert hibátlanabb lett a daktilusi láb? E lassan higgadttá keseredő, fanyar szemléletű bölcsesség bizonyos gondolati, formaművészeti egyszerűsödést is, életközelibb lírát is eredményezett, bár természetesen csak egyes finoman áramló alakulásokat figyelhetünk meg e tekintetben az egész költészeten belül, s nem arról van szó, mintha itt egy alapvető, döntő változásról, avagy éppen fordulatról beszélhetnénk. Az általános szimbólumoktól a konkrétebb, életközelibb jelzőkhöz, főnevekhez való közeledést láthatjuk más példák mellett az Amíg a csókot megtaláltam, c. 1927-es vers változásaiban. Itt az újrafogalmazás során a Végtelen csókjából a megváltás csókja lesz ; a bánatos nyugalmat a bús-fér fi nyugalom váltja fel, s a vers befejezésének hangulati hatásához simulóbban a csüggedt, árva szennyből csöndes, árva szenny lesz. Tartja magát az a hiedelem, hogy Tóth Árpád utolsó éveiben istenhívő, vallásos verseket találunk. E problémát Kardos László részletesen elemezte monográfiájában, rámutatott arra, hogy az ilyen versektől mennyire távol áll bármely tételes vallásos hit. Érdekes e szempontból megfigyelni a Kecskerágó c. verset. Ez a vers a költő utolsó versei közül való, benne már alig reméli, hogy még egy nyarat lát. Amidőn az őszi szél ajkára sodor egy nedves, hervadt levelet, oly borzongás járja át, . . . mintha áldozónak Ad hűs ostyát az áldozópap S a csillagok felé mutat.
