Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)

Bóka László: Magyar írók arcképei

BÓKA LÁSZLÓ MAGYAK ÍKÓK ARCKÉPEI* Ez a kiállítás újabb bizonyítéka annak, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum hivatását tudó intézmény. Ilyen viszonylagos teljességben még nem láttuk együtt a magyar írókról alkotott képzőművészeti ábrázolásokat és víziókat. Pedig képzőművészek és írók számára egyaránt izgalmas tanulságokkal szolgálhat. Semmiféle portréról sem hiszem el, hogy alkotóját csak modell ja anatómiája, színei érdekelték, még akkor sem, ha nem ő választotta a modellt, hanem anyagi kényszerből fogott ecsetet. De ha művész művészt ábrázol, akkor bizonyos az, hogy többet akart megörökíteni, mint formák és színek sajátos egységét, hogy tudva-tudatlan, azt a jelleget kereste, mely az alkotóból sugárzik, azt a fényt, melyet az olvasók szeretete, a kor és utókor áhítata vet a művész arcára. Egy nagyon nagy költőnek egyszer a jelenlétemben mondták meg, hogy nagy költőnek tartják. Soha nem feledem azt a gyereklány-kacérságból és olymposi öntudatból egybevillanó mosolyt, mellyel azt kérdezte : — És mondjátok, ez látszik is rajtam? A képzőművész, mikor ecsethez, ceruzához, vésőhöz nyúl, hogy művésztársát megörökítse, önmaga titkát is keresi, azt a látható jegyet, az alkotással eljegyzettek stigmáját, mely nemcsak a művön van rajta, hanem ott fénylik az alkotó arcán, amiből az orleans-i szüzek megtudják, ki elé kell letérdelniük, ki itt a király, a kulturális élet fényes udvaroncai közt. Az írók művészi arcképeinek ilyen tömegét végignézve erről is megtudhatunk valamit. De írók számára sem kis tanulság e kiállítás megtekintése. Nézzék végig ezeket a nemes arcokat, nézzenek bele e mélyenülő szemekbe, figyeljenek a nagy elődök felleges vagy sugárzó homlokára — mindegy, hogy egy patetikus kor rajongó stílusában eszményi arcot örökített-e meg a művész, vagy tárgyilagoskodó kora fiaként Mikszáth tokás, gömböcarcán találta el a joviális mosoly megül leskődő szomorúságot, akarata ellenére —, nézze csak a mai író ezeket a szent arcokat, egy kicsit mind rokonnak néz ki, jóllehet nincs rajtuk valóságos rokonaikra valló örökletes vonás sem. Ezeket az arcokat a belülről égő tűz, a népért való aggodalom, a kor szörnyű vagy reménykeltő panorámája, a nélkülözés, a szenvedés, a bántalom formálta ilyenné. Nem révült sámán-arcok ezek, nem titoktartó pap-ábrázatok, nem fűszeres füstfellegből kitekintő mágusok : a kor van rájuk írva, melynek odaadták magukat, egyszerű emberség sugárzik róluk, öntudat és hivatástudat fénylik róluk, értelem ragyog róluk. Nem az utókornak álltak modellt, hanem koruk fedezte fel rajtuk az emberi erények időálló vonásait. S még mindig csak a művészek számára való tanulságról beszéltem s nem arról, hogy mit jelent számunkra, múzeum-látogatók számára ez a kiállítás. * ,,A Magyar írók Arcképei. XIX—XX. század" c. kiállításunk megnyitó beszéde. (1960. április 9.)