Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)
Baróti Dezső: A látható irodalom. Az irodalmi múzeológia néhány kérdéséről
Baróti Dezső A látható irodalom Az irodalmi múzeológia néhány kérdéséről Nem nehéz felismernünk azt, hogy az irodalmi kiállítások esetében végeredményben paradox helyzettel állunk szemben; maga a kiállítás az írott szövegek olvasásán, esetleg meghallgatásán keresztül megközelíthető irodalomért van, a kiállításra viszont nem olvasni jönnek, sőt a szövegeknek, az írásbeliségnek túlsúlyba jutása, legyen az felirat vagy irodalmi mű, magát a kiállítás-jelleget veszélyezteti; más szóval, az irodalmi kiállítás semmiképp sem nélkülözheti a térben is esztétikai hatást felkeltő „anyag" elrendezésének igényét, maga az „anyag" viszont csak korlátozott mértékben lehet az irodalmi alkotás térbeli megjelenését képviselő s egyben olvasásra is szánt kézirat vagy nyomtatvány. A nyomdatechnika mai állása mellett az autográf szövegek vagy könyvritkaságok megnézésének igényét a legtöbb esetben a facsimile kiadások és az irodalmi képeskönyvek egyébként is sok vonatkozásban kielégítik. Aki irodalmi múzeumot látogat, az rendszerint valami olyat szeretne látni, amit másutt nem, vagy legalábbis nehezen kaphat meg. Az irodalmi emlékszobák egy része, így a magyar irodalmi múzeológia első kísérletét jelentő egykori Petőfi Ház is, ezt a közelebbről nehezen definiálható érdeklődést általában inkább hatásos, mint jellemző emléktárgyak kiállításával próbálta kielégíteni. A Petőfi Házban bőven voltak értékes kéziratok, nyomtatványok és egyéb dokumentumok. Az emléktárgyak jó része is valóban megérdemelte a kegyeletteljes összegyűjtést, a régimódi, a múzeológia „őskorára" jellemző elrendezés azonban ezt az anyagot nem tudta eléggé kapcsolatba hozni a nagy írók világával, s így a figyelmet sok vonatkozásban a lényegesről a lényegtelenre terelte el. Jellemzőnek látszik, hogy a Petőfi Ház katalógusa legnagyobb gonddal épp a kiállított tárgyakhoz fűződő anekdotikus jellegű érdekességeket ismertette: csaknem egy fél oldalt ír pl. Egressy Gábor kocsiülésre használt pamlagjáról, mert 1849-ben Petőfi és családja ültek rajta, Szendrey Júlia kesztyűjéről pedig ezt a széplelkű megjegyzést olvashatjuk: „kicsiny és keskeny kézre vall." A másik szélsőséget az olyan emlékszobák vagy kiállítások jelentették, ahol a többé-kevésbé ötletszerűen összeválogatott kéziratok, dokumentumok, a művek kiadásai, levelezés — egyszóval a papiros domináltak. A helyes megoldás valahol a kettő között van. De a helyes kiállítástechnikai arányok megtalálálása önmagában véve nem elegendő. A régebbi és az újabb irodalmi kiállításainkat és emlékszobáinkat elsősorban épp az különbözteti meg egymástól, hogy míg régebben az emléktárgyakat leginkább egyéni érdekességükért vagy látványosságukért állították ki, újabb kiállításaink az író és a mű világának szolgálatában akarnak állani, s ezért a történeti és esztétikai összefüggéseiben elrendezett kiállítási anyagot a mához is szóló mondanivalónak rendelik alá. 1 1 Vö. Keresztury Dezső: Magyar irodalomtörténeti kiállításainkról. Irodalomtörténeti Közlemények 1954. 111. 1.
