Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)

Éder Zoltán: Ismeretlen adatok Babits 1919-es magatartásának következményeihez

Az igazi haza (Cikk a Szózatról) Vörösmarty 1849 után sohasem engedte, hogy a gyermekei az egész Szózatot szavalják előtte. Ki kellett hagyniok a „nagyszerű halálról" szóló versszakokat. — Ez még nem a halál! — kiáltott, ha a szabadságharc leveretésére célzott valaki. — Én nem jósoltam! Én nem így értettem! — tört ki izgatott és ekkor már beteg lelkéből, és idegesen félbeszakította a gyermeki hangokat, hogy ne hallja tovább a rettenetes költeményt. Ez a „rettenetes költemény" volt a magyarnak nemzeti éneke nyolcvan esztendőn át. Micsoda baljós ének ! És micsoda szomorú nemzet az, melynek lelke fölé az éneknek sötét szárnyai vetik árnyékukat? Melynek gyermekei az iskolában ezeket a strófákat tanulják? A nagyszerű halál, Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll. S a sírt, hol nemzet sülyed el, Népek veszik körül... Valami rettenetes előérzet volt ez? Előre sötétedett már a lelkek előtt az, aminek jönni kellett, az, ami ma van itt? A világkatasztrófa, amelynek közepében mi vérzünk, ezer sebből, szegény, tévútra vitt ország — és kiáltozunk, kétségbeesve, életet, vagy halált: Népek hazája, nagy világ! Ó, milyen máshogyan olvasom ma a Szózatot, mint még öt év előtt ! Mennyivel jobban megértem a költőt! Mintha az Idők utolérték volna ezt az előreszálló izgatott és sötét fantáziát! És ha ma kellene róla „magyar dolgozatot" írni: milyen mást irnék erről a versről ma, mint diákkoromban! „Népek hazája, nagy világ!"... A „népek hazája" nem ügyel kiáltásainkra; a nagy világ el van foglalva a maga bajával, a maga forrongásaival: és ezer meg ezer lélek kérdi még remegve, hogy csakugyan hazájuk lesz-e a népeknek, vagy mindörökre csak küzdőterük? Mivelünk, kis néppel senki sem törődik; sőt rosszakarattal néznek miránk. S ha elpusztulunk most: az „ember milliói" nem fogják „gyászkönnyel szemükben" körülállni a sirt, ahol a mi nemzetünk süllyed el. Inkább kárörvendően fognak osztozni az örökségünkön. Rettenve kérdezzük:.— Miért? Vétettünk mi az Emberiség ellen, hogy így bánik velünk? És ez a vége annyi rettenetes áldozatnak, ez a gyümölcse annyi lángoló hazaszeretetnek, annyi hősiségnek, ötödfél esztendő halálmegvető küzdelmeinek? Hát ez fakad a hősök véréből? — Nem, az nem lehet — szeretnők a költővel mondani. — Nem szabad a vak sors zsákmányává lennünk! Isteni és emberi igazság ellen van! Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért,... De az ész szava hidegen mondja rá, hogy lehet. És hogy nem egy nemzet szempontjából kell ezt nézni, mert hiszen minden nemzet áldozott, és bizonyára kell bukó félnek lenni, ha egyszer háború volt. És hogy semmi ez, és nem is olyan rossz, mert mit jelent egy nemzet? Semmit! Mikor a világ sorsáról van szó. És nem volt hiába, ha egyszer a világ békéje sarjad ki belőle, ha okulnak az emberek a szenvedéseken és belátják, hogy testvérekké kell lenniök, ha ledöntik a falakat nemzet és nemzet közt,