Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)

Egri Péter: Az adott világ varázsainak mérnöke

téved. Először azért, mert a realizmust stílusiránynak fogva fel, már a realizmus fogalmába beleviszi — kívülről beleerőszakolja — azt a merevséget, amelyet felpanaszol. Másodszor pedig azért, mert aki a modern realizmusban elméletileg merev dogmatizmust, gyakorlatilag túlhaladott ósdiságot lát, szükségképpen a dekadenciát fogja összevéteni a modern realizmussal, s ezáltal a részt (méghozzá a torzán ábrázolt részt) nézi egésznek. Problémánkat úgy tudjuk gyakorlatilag leginkább megközelítem, ha megvizsgáljuk, hogyan jelentkezik valamely hasonló művészi mozzanat polgári dekadens, polgári realista és egy új szocialista tudatosságú realista művész feldolgozásában. így válik világossá, hogy egyrészt az 1848 utáni korszak különböző realista törekvéseiben — éppen mert mindegyik realista — vannak bizonyos közös, e törekvéseket összetartó, s ezeket az 1848 előtti kor sok tekintetben tovább folytatott művészetétől megkülönböztető, a korabeli dekadenciától élesen elválasztó vonásai; másrészt viszont így tűnik ki az is, hogy e realista törekvések, „a modern realizmus" törekvései, egymástól minőségileg különböző, más-más osztályalapról létrejövő, a tudatosságnak más-más fokán álló művészetek törekvései. „A modern realizmus" tehát nem valami történelem és osztály feletti kategória, melynek korunk polgári és szocialista realista törekvései pusztán „alfajai". Ellenkezőleg épp e konkrét, történetileg meghatározott törekvéseknek vannak a valóságban bizonyos, a köztük levő különbségeket meg nem szűntető közös jegyeik, amelyeknek modern jellege a korábbi realista művészettel szemben, realista jellege pedig a korabeli dekadens áramlatokkal szemben világosan kitűnik. Ilyen, a különbségeket is jól megmutató közös mozzanatul kínálkoznak az 1848 utáni korszak modern látomásai, álmai. Maguknak a látomásoknak a felbukkanása természetesen oly régi, mint a művészet maga; amióta művészet van, az ember álmodik, s magát még meg nem ismert nagyobb hatalmakkal találja szemben, azóta a művészetben újra s újra jelentkezik az álomnak a valósággal egyelvű, de más természetű valósága. A görög mitológia, a keresztény középkor csodás látomásai, Dante Divinia Commediájának megszerkesztett víziója, Shakespeare tündér-álmai, — varázslatai, s a romantika merész ívű fantázia-képei éppúgy bizonyítják ezt, mint a népmesék csodavilága. Amikor azonban az 1848 utáni korszak „modern látomásai"-ról beszélünk, másra, többre gondolunk. Bármennyire megszaporodtak is ezek a látomások, bármennyire sokféle változatban, sőt típusban jelentkeznek is, mégis vannak olyan közös jegyeik, amelyek belső egységükről vallanak, s amelyek más korok hasonló jelenségeitől elkülönítik őket. E látomások kísérteties lidércnyomásként szakadnak ránk, az élet jégzajlásszerű bizonytalanságát panaszolják fel, megmutatják a valóság látszólag szilárd kérgének beomlását; groteszk köd-testet adnak az élet elembertelenedésének ; kivetítik a meztelen idegvégződésekig horzsolt patologikus lélek lázálmait ; szárnyat adnak a menekülő humánumnak ; felhőre ültetik, hogy a földre ejtsék megint; kifejezik az önnön otthonától eloldódott, két pólus vonzásában-taszításában tépődő ember belső szétszakadását, szétfoszlását, a társadalmi életből elmenekült vagy kitaszított ember énjének felbomlását, köddé, szürkületté, homállyá, felhővé foszlását; kivetítik egy harmonikusabb múltra való emlékezésnek, illetve egy harmonikusabb jövő megálmodásának vágyképeit. Ezek e látomásoknak legáltalánosabb jegyei. Ilyen elvontságban azonban csak a polgári dekadens művészetben jelentkeznek, a polgári realizmus és a hanyatló polgári életformát ábrázoló szocialista realizmus művészete nem elvontan rögzíti, hanem egy konkrét társadalmi képlet összefüggéseiben ábrázolja e jelenségeket, megmutatja valóságos okaikat, s ezáltal egységes alapelvüket is: megmutatja, hogy e látomásoknak az a pusztító elembertelenedés a forrása, amelyet a hanyatló kapitalizmusnak az emberi egyéniség teljességét megcsonkító, épségét elzúzó, gazdagságát elszegényítő ellentmondásai hoznak létre. A szocialista művészet ezeket az ellentmondásokat új tudatossággal