Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)
Egri Péter: Az adott világ varázsainak mérnöke
vető dialektikai s egyben lélektani-logikai törvény a hangrendszerek kialakulásától a ritmikáig,a harmóniarendszertől a magasabb formák szerkesztéséig egyaránt meghatározza a zeneművészet jellegzetességét is. Ilyen módon voltaképpen az elvont zenei tükrözésben a valóság mozgási törvényeit követő tudat kinesztétikája kap érzékelhető formát a hangok rendjében. Ezt a kinesztitétikát nem lehet szavakkal pótolni, leírni. Ezt mutatja a legelvontabban, a legáltalánosabban, egyben a leglényegibb módon is a zene, mint a valóság tükrözésének legáttettebb művészi módja". 14 Ugyanakkor azt is megállapíthatjuk, hogy a zene — ismét az epikától eltérően, a lírához hasonlóan de a líránál nagyobb mértékben — fokozottan szubjektív jellegű. Nem abban az értelemben, mintha nem, vagy kevésbé eredne az objektív valóságból, mint a többi művészet. Abban a tekintetben szubjektívebb, hogy „más művészeteknél közvetlenebbül tudja bemutatni az emberi érzésvilágot, gondolkodást . . sajátos eszközeinek olyan bonyolult és gazdag rendszere fejlődött ki, amely a legkölönbözőbb érzések, hangulatok, árnyalatok és változások legapróbb részleteit követheti." 13 Megkíséreltük a zenei tükrözés egyes mozzanatait a líra bizonyos vonásainak „meghosszabbításaként" jellemezni, s a lírai és zenei visszatükrözés bizonyos rokon mozzanatainak segítségével megmagyarázni, hogy miért jár oly gyakran együtt a jelentős zene a jelentős lírával (nálunk: Bartók, Kodály —Ady, József Attila), s hogy miért van meg a zenének a lírához hasonlóan de fokozott mértékben az a képessége, hogy olyan korszakokban is jelentős összefoglalást hozzon létre, amelyekben az epikai szintézis nem, vagy csak kisebb mértékben jött létre. Város és falu elkülönüléséről szólva említettük, hogy magának a tárgyi valóságnak a jellege milyen nehézségeket támaszt a regény számára, amely műfaji jellegénél fogva éppen a tárgyi teljesség ábrázolására hívatott. Ilyenformán láttuk annak egyik okát, miért nem sikerült maradéktalanul sem az első világháború előtt, sem a két világháború között az egész korszak nemzeti problematikájának regénybeli ábrázolása. Ezzel igyekeztünk feloldani azt az álproblémát, hogy a „város", vagy a „falu" regényirodalma fogta-e át a kor egészét. A lírai és a zenei visszatükrözés egyes mozzanatainak fejtegése során megkíséreltünk rámutatni arra, hogy mindkettőnek szubjektívebb, a tárgyi világ konkrétságától elvonatkoztató, az objektív dialektitkát a szuvjektív dialektika előtérbe állításával kifejező jellege hogyan segítette elő a regényben létre nem jött szintézis lírai és zenei kiteljesedését. Vagyis arra törekedtünk, hogy megmutassuk annak egyik okát, miért sikerül Ady és József Attila lírájában, Bartók zenéjében létrehozni e korszak nagy nemzeti összefoglalását. Ezzel igyekeztünk a fenti kritikai-irodalomtörténeti álproblémát reális esztétikai problémává változtatni és a megoldáshoz közelebb segíteni. 3. Hátra van még annak megmutatása, hogy miért Adynak, József Attilának és Bartóknak sikerült a korszak problematikájának legmagasabb fokú lírai illetve zenei összefoglalása. Itt merül fel a művész világnézetén átszűrt költői világkép kérdése. Minden igazán nagy művészi alkotás az adott kor nagy emberi problémáinak bemutatása révén nagy. Mennél konkrétabban ragadja meg a művész az adott kor sajátos jellegét, annál nagyobb mértékben tud az emberi problémák művészi általánosításához eljutni. A kor konkrét, sajátos jellege olyan társadalmi ellentmondásokban sűrűsödik össze, amelyeket a művész, ha a haladás igazi pátosza repíti, világképének középpontjába állíthat. Éppen ezt tette Ady, aki kora valamennyi nagy emberi-társadalmi-nemzeti problémájának konkrét gyújtópontját a polgári demokratikus forradalomban találta meg, s akinek látóhatárán szükségképpen megjelent a szocializmus képe. És éppen ezt tette József Attila, aki világképének középpontjába már a szocializmust helyezte, s aki nem 14 Uo. 26. 1. 16 Uo. 39. 1.