Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)
Keresztury Dezső: Egy nagy költő emlékezete
kapja meg szerepét. A kiállítás rendezői azonban Arany életművének ezeket a vonásait különös hangsúllyal akarták kiemelni, ezért idevágó olvasmányainak, fordításainak főanyagát a termek közepén álló tárlókban — a fejlődés rendjét természetesen megtartva — helyezték el. Az elmúlt évek folyamán rendezett irodalmi kiállításaink már kialakítottak bizonyos hagyományt : ennek főszabályai egyebek közt : az anyag komplex, fejlődéstörténeti elrendezése, képek, ereklyék, a társadalmi összefüggéseket kiemelő mozzanatok felhasználása stb. már közhelyszámba mennek. Az Arany-kiállítás alkalmából azonban nem lesz talán haszontalan néhány tanulságot újra megfogalmazni. Legfontosabbnak tartom ezt: irodalmi kiállításon az irodalom álljon előtérben — persze a maga tág, életteli összefüggésében korral és társadalommal — egy költő bemutatása esetén tehát annak életműve. Minden más csak olyan mértékben lépjen elő a háttérből, amilyenben a művek megértéséhez arra szükség van. Ez vonatkozik a kiállítás rendezőire is. Az ő kifejezőeszközük első soron — a látvány; ennek elemeit fokozva, összehangolva, megfelelően csoportosítva kell a maguk mondanivalóját is kifejezniük; a kiállítás ne legyen falra írt disszertáció. A kiállításnak is legyen stílusa: az anyag tálalásában megnyilvánuló egysége, amely a tárlók formájától, színétől, berendezésétől a felíratok, képek, tablók, jelmondatok traktálásáig mindenben érvényesüljön s lehetőleg illeszkedjék a kiállítás tárgyának — s ha van neki — helyiségének stílusához. Rendkívül nehéz s ebből a szempontból is külön figyelmet kíván az efféle kiállítások helyes világításának kérdése. A gyakran apróbetűs, elmosódott kézirat, a kézbevételre, de legalábbis közeli, bensőséges szemléletre szánt rajz, fénykép, illusztráció, könyv jó megvilágítását kíván, de nem a kirakatok, operációs asztalok, ragyogó sörcsarnokok éles, vakító, neoncsöves fényét. Az Aranykiállításon arra tettünk kísérletet, hogy a helyhez s alkalomhoz formált pergamenernyős állólámpákat alkalmazzuk; ezekkel jól s elég intim hangulattal lehet megvilágítani a kiállítás egységeit, sárgára-szűrt fényük pedig jól illeszkedik a kiállítás egészének egységes, aranybarna tónusához. Meg kell még vizsgálni, mily módon lehetne az ernyők szélének helyenként éles árnyékait elmosni s az állványokat jobban rögzíteni anélkül, hogy nehézkessé tennők őket, vagy megrongálnók a parkettet. Az ernyőknek az unalmas típusformától eltérő voltát és stílusosnak érzem: Arany korának női főkötőire emlékeztetnek, nem pedig, mint egyes bírálókat, a modern fodrászüzemek hajszárító buráira. Az Arany-kiállításhoz hasonlóan teljességre törekvő kiállítások anyagát több országos gyűjtemény őrzi. Az eddig bevált gyakorlat szerint az Arany-kiállítást is ezek közös munkája hozta létre. A főrendező most is a Petőfi Irodalmi Múzeum volt: ő gondoskodott a helyiségek alkalmassá tételéről, a kiállítás gazdasági feltételeinek megteremtéséről, végezte a szervező munka dandárját; az ő gondja a kiállítás fenntartása, őrzése, propagálása. Négy intézmény volt segítségére: az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, a Nemzeti Múzeum Történeti Múzeuma és a Szépművészeti Múzeum. Az együttműködés ebben az esetben is példás volt. Ez nem utolsó sorban a kiállítás gyakorlati kivitelezésében is résztvett dolgozók érdeme. (1958)
