Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)

Pölöskei Ferencné: Adalékok Móricz Zsigmond riportjaihoz

De mulatságos, ott jön egy szamár piros plüs terítő és csak úgy féloldalt rávágják magukat. .. Nem is fogózik, csípőre teszi a kezét. .. Jön egy remek fehér bárka, megrakva szénatömbökkel. Fehér vitorla. Mily pontosan be tud kormányozni a kikötőbe. Mint mikor az alföldi gazda háznyi szénakazlat rak két kis lova után s megy a vásárba, gyerekkel, csikóval. .. Lám ez is hoz csikót, csónakcsikót... Egy kakas kukorít, idehallik. Az asszonyom édesen nevet. — Ugyanúgy kukorékol, mint otthon, a kakas. Bécsi éjjel írta: Móricz Zsigmond Bécs, július 19. (1925) Alkonyodik a Ringen. Fent az égen magasan felhőcsoport, egy csipkekendőnyi fodor élesen, égőén megvilágítva. A fák zöldek, sötétek, lombosak. Kevés autó. Bécs csökken. A világ e nagy, komoly városa különösen csöndesedik. Még tavaly azt mondta egy jelentékeny bécsi úr: „Nekem mindegy, hogy politikailag lekapcsolták az országrészeket — enyém a kereskedelem egész Kelet Európára. . ." Akkor ezen elgondolkoztam és mély életbölcsességnek találtam. És ma nem ismerek Bécsre. Oly halk és zajtalan, mint Budapest. Hárman sétálunk a fák alatt. — Hol vacsorázunk? — Meissl és Schandl. Mily csöndes a Kärtnerstrasse. Minden rolló lehúzva. Alig megy valaki az uccán. A finom s előkelő evő-palota. A lépcsőn föl az első emeletre. A régi úri miliő. A főpincér zömöken, régi frakkjában a galambszürke teremben. Fehér asztalok, csillogó teríték. Fekete nagy, hallgatag, csukott zongora... Kevés vendég... Egy menü öt schilling. . . — Dosztojevszkyné emlékiratait olvasom, — mondja X., a barátom s szétteríti a keményre vasalt szervétát a térdén és rákot rendel szósszal, — igazán különös... oly különös dolgokat ír meg ez az asszony, mintha magát Dosztojevszkyt olvasná az ember. . . Azt olvasom, mikor folyton játszik, „van 120 aranyunk", másnap Fedor elveszti az utolsóig, Goncsárovhoz szalad, aki egy előkelő s rendezett író volt, „nem játékra kell a pénz, de levesre, hogy élni tudjunk, Annának" s kap három aranyat, s azzal rögtön megy a játékterembe, és első, akivel találkozik: Goncsárov. — S az asszony? Hogy tudott megélni vele? — szól Y., a másik barátom. — Ja, ez egy nagyon előkelő lélek, ez az asszony. Nagyon előkelő. Vele ment. Értette. Megértette... — Szerette. — Respektálta mindenesetre s nem kritizálja : közli minden tényét. Dosztojevszkyné nem tudja, hogy író az ura. Sose beszél arról, hogy ír, mit ír. Nem egy szoknyás irodalomtörténettanár, aki a Művek keletkezését lesi meg, hanem egy rendes ember és Dosztojevszkyhez illő élettárs. Jól lát és jól ír. Arról beszél, mit csinál az ura: mikor már egy fillérjük sincs, fogja a felesége drága csipkeruháját s félnapig szalad, míg eladja, mert adósok a lakással, koszttal, egyáltalán rémes bajok vannak... s akkor fut a pénzzel a játékterembe s elveszti. — Kedves. — Remek. — Mégis nagyszerű ember volt ez a nyavalyatörős ; így meg tudott hódítani egy nőt. Nevetés. Elgondolkozunk. Csönd... Az ételek nagyon kitűnőek... s milyen furcsa, érzi az ember ennek a régi városnak a császári stílusát: az uralkodó ház maga köré