Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)

Miklós Róbert: Az „Aradi vészlapok" szerkesztői levelezéséből

sére. Bajza történelmi életrajzzal, Jósika bibliai képpel, Garay két verssel, és a már vidékre költözött Vajda Péter prózában írt költeményeivel szerepel. Az ekkor Győrött élő Czuczor egy népmondáját („Mátyás Király"), több kisebb költeményét és Szilágy álnéven három fulmináns epigrammáját adja Császárnak. Ehhez a nemzedékhez tartozik a gyenge írói, de igen jó szervezői készséggel rendelkező Szenvey József is, aki részben Bajza barátsága, részben a Társalkodó, majd a Világ szerkesztése révén valóságos közéleti tekintély, s éppen mint nagyhatalmú szerkesztő kellőképpen támogathatta az almanach üzleti sikerét is. Velük szemben Császárnak nincsenek, de nem is lehettek észrevételei, készséggel meghajlik tekintélyük előtt és boldogan közli alkotásaikat. A harmincévesek nemzedékét Kunoss Endre, Kuthy Lajos, Nagy Ignác, Riskó Ignác, Tóth Lőrinc, Ney Ferenc, Sujánszky Antal és Sárosy Gyula képviselik. Ők azok az írók, akik még nem számíthatók beérkezetteknek, de nevüket a divatlapokból, emlékkönyvekből és almanachokból jól ismeri az olvasó. Mindenütt jelen vannak, szinte életelemük az irodalom, többszörös baráti szálak kötik őket egymáshoz. Kunoss, Kuthy, Tóth Lőrinc együtt Pozsonyban élnek, innen küldik írásaikat Császárnak. Ney mint hírlapíró, a dilettáns Riskó, mint szatmári aljegyző, Sujánszky mint kedvelt papköltő és budai várplébános kiterjedt ismeretségük és népszerűségük révén tehettek jó szolgálatot a szerkesztőnek. Nagy Ignácnak a „Tisztújítás" (1843) sikere óta van komolyabb tekintélye és Császár, mintha félretenné ez esetben az iránta érzett viszontellenszenvét, életképet közöl tőle, amelynek Nagy Ignác a maga korában valóságos mestere volt. A munkatársak közül Sárosy az egyetlen, aki mint váltótörvényszéki jegyző maga is Aradon él. Verseit 1836 óta közlik a különböző lapok. Most neki jut az a feladat, hogy az emlékkönyvben beszámoljon a katasztrófáról. Prózai írásán kívül öt versét is közli a szerkesztő. E versekből kitűnik, hogy ezt Császár nem a versek értéke, hanem Sárosy aradi mivolta miatt teszi. Kétségtelen, hogy Császár bőkezűsége a fiatalokkal, az éppen indulókkal szemben a legfeltűnőbb. A harminchat munkatárs közül tizenötnek alig, vagy egyáltalán nem jelent meg írása. A fiatalok ilyen feltűnően nagy számban való szerepeltetésének több oka lehetséges. Császár egész pályáját nagyfokú szervezőkészség és nem csekély irodalmi diktátorságra, vezérségre való hajlandóság jellemzi. Valószínű, hogy Császár ezért is gyűjti maga köré az éppen jelentkező fiatalokat. Ezek a többnyire húsz és egynéhány esztendős fiatalemberek sem ellenséget, sem veszélyes konkurrenciát nem jelentettek még számára, sőt természetes érvényesülési vágyaik friss szelét saját világnézeti és irodalompolitikai vitorlájába is foghatta. Többek között ezzel magyarázható az is, hogy nemcsak a fiatalok számszerinti szerepeltetésében bizonyult nagylelkűnek, hanem — mint később kitűnik — nem egy esetben a minőségi követelményben is. Ebbéli magatartását a szervezői és patronáló szándékon túl általános társadalmi törekvések is befolyásolhatták. A Nemzeti Kör ez idő tájt több határozatot fogadott el a fiatalok támogatását illetően és ezek a határozatok, mint azt Petőfi megsegítése is példázza, nem maradtak eredménytelenek. A húszévesek nemzedéke 1844-ben még sem tábort, sem frontot nem alkotott. Tudtak általában egymásról, de kevés kivétellel külön-külön utakon jártak. Ami közös volt bennük, az a vágy: lehetőleg Pesten élni és lehetőleg irodalomból megélni. Ezt Császár is tudja, s miközben a magasrangú állami hivatalnok biztos fedezékéből szemléli őket, arra törekszik, hogy lehetőleg lekötelezettéivé tegye az egész társaságot. Ennek érdekében még irodalompolitikai elveit is kész felfüggeszteni. Hogy Császárnak ez az irodalompolitikai vezérségre való törekvése nem sikerült, az nem rajta, hanem az elkövetkezendő esztendők eseményein múlott, amelyek végérvényesen megbuktatták a Császár-féle irodalompolitikát. Talán nem véletlen, hogy ezek között a fiatalok között éppen az a négy a legtöbbet ígérő, akikkel később a Tizek Társaságában is találkozunk : Petőfi, Tompa, Pálffy, Lisz-