Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1948

a férfi fess katonacsizinában jár-e, vagy fél lábbal. Szerintem mindig több ilyen asszony lesz, akit szerelme fejlesztésében is vezeti az osztályhelyzete, az osztályeredete és az erkölcsi meggyőződése. Ez az én Anna hősnőm polgári családból származott, a darabból kiderül, nem is lehet másképp, mert ez, a főhadnagy nem fog elvenni egy munkásasszonyt. Elvett egy magához illő fiatal lányt, aki tizenhét éves korában hozzáment. Az asszonynak a harmadik felvonásban egyik legsúlyosabb ellenvetése az volt, hogy „engem elvettél fiatal lány koromban, és nem ismertelek akkor téged, és később sem ismertetted meg magad, és ma már tudom azt, hogy én téged soha nem szerettelek". Ez az asszony, miután a háború férjétől hat évre elszakította, valahogy összekerült ezzel a munkásból lett pesterzsébeti polgánnesterrel. És a háború hatására, az átélt szenvedések és a megpillantott szenvedések látására ez az asszony fejlődött. És annak ellenére, hogy polgári családból származott; az, amit mi látunk a darabban, egy fokozatos, lassú fejlődés eredménye, egy átállás a dolgozókhoz. Ez történt ezzel az asszonnyal. Ezért tiltakozott ellene öntudatlanul a vendégünk. Most áttérek e fontos elvi kifogások egy másik csoportjára. Ez az, hogy helyesen ábrázoltam-e a földesurat, Királyt. Többféle kifogás volt, amelyeket körülbelül úgy lehetne összefoglalni, hogy a mi reakciósaink sokkal durvábbak voltak ennél, de hallottunk egy másik hangot, hogy ez tulajdonképpen részvétet keltett vele szemben. Szóval a vélemények nagy része abban egyezett meg, hogy a mi uralkodó osztályunk típusa sokkal ravaszabb, sokkal erőszakosabb és sokkal gyávább, mint akit én rajzoltam. Három dolgot kell külön megmondanom. A művészetnek különféle stílustörekvései vannak. Ez nagyon nehéz és bonyolult probléma. Az egyik törekvés az, hogy megformálni a valóságot, ahogy az számunkra megmutatkozik. Egy másik törekvés az, hogy megformálni a valóságot, megnemesíteni a valóságot. Az egyik felszólaló, Teőke elvtárs utalt is erre a lehetőségre, ő a nyelv megnemesítését kívánná. Érthető, hogy van az emberben egy ilyen vágy: megszépíteni a valóságot. De nem így mondanám, hanem mondjuk: tipikusabbá. A szépet szebbé, a csúnyát csúnyábbá, a gonoszt gonoszabbá. Maradjunk ennél, és hadd mondjam el a következőt. Nem akartam magunkkal szembe gyönge ellenfelet állítani. Mi sem lett volna könnyebb, mint egy gyáva gazfickót odatenni, akit Borbíró a fél ujjával elpöccint. Én ennél nagyobb ellenfelet akartam vele szembeállítani, mert annál nagyobb a győzelem, minél nagyobb az ellenség. Tehát szándékosan nem alkottam azt a bizonyos vidéki magyar földesúrtípust, amelyik ravaszkodással, gyávasággal éli le életét, hanem én szándékosan alkottam egy embert, akiben szerintünk megvan a tőkésosztálynak minden jellegzetes tulajdonsága, de emellett megvan a tisztessége, az osztályához és önmagához való tisztessége. És a tisztessége nyilvánul meg abban, elvtársaim, hogy nem megy át árulóként a saját osztályából, és nem megy át mondvacsinált demokratának hozzánk, hanem inkább főbe lövi magát. Tisztában vagyunk azzal, hogy ezt az embert nem használhattuk volna úgysem. Az író csinált itt egy figurát, amelyik a maga módján kimutatja a maga osztályának jellegzetes tulajdonságait, és hű marad hozzá-