Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)
1947
Azt tapasztaltam, hogy az emberek nem tudják elviselni, ha realisztikusan ábrázolják őket. Az egyén még a típus ábrázolása ellen is tiltakozik. A felháborodás mindig rendkívüli. Mindenki hazugságnak, rosszindulatú rágalomnak tartja, hogy ő vagy egyszer is megrövidített volna mást, hogy ő valaha is csalt volna, hogy ő hazudott volna, hogy neki görbe lenne az orra, hogy őt, ha férfi, kinevette volna a nő, hogy ő, ha nő, hasztalanul vetette volna ki hálóját egy férfira, hogy neki csak egyszer is kilógott volna a gatyamadzagja. Szekeres például (a Szabad Népben megjelent Mit tud az a Szekeres című novella hőse), akinek a neve más, kissé megsértődött, mert megírtam róla, hogy Balzacot, nem balzaknak mondja, hanem balzacnak, pedig csupa jót írtam róla, több jót, mint ami ráfér. Az ugyancsak a Szabad Népben megjelent A ciklámen című novellám kertészének modellje nagyon megharagudott rám, mert a novellabeli kertész néhány olyan dolgot is művelt, amit ő nem csinált.* Negyven éve már, hogy kezdő író koromban megírtam egy szegény család nyomorúságát: az egyik fiú revolvert vett magához és kijelentette, bárhol talál, lelő. Az én ábrázolásom, mivel belelátott az emberek veséjébe is, mivel átlátott magatartásuk felületén, mivel tudom cselekedeteik és gondolataik egész hátterét, még a tudattalan lelkivilágukat is, egyszerűen alig elviselhető. De sértő akkor is, ha csak a felületet kapom le. Mert például ha Napóleonról írnék, róla is megírnám, hogy a levest szürcsölte, s minden ételt habzsolva evett, néha csámcsogott. Minek ezt megírni? Visszafordítom a kérdést: Minek ezt elhallgatni? Semmiféle hazug eszményítésnek nem vagyok híve. Igen, megharagusznak a realisztikus ábrázolásért emberek, intézmények, falvak, városok és országok. Tulajdonságaik, tetteik egy részének elhallgatását igénylik. (Mert legrosszabb esetben is: kinek mi köze hozzá?). Az emberek egymásról 90 százalékban rosszat mondanak, önmagukról azonban azt hiszik, hogy jók, igazságosak, önzetlenek, még talán szépek is. Különös ez a jelenség, de nem kell vele bíbelődni, egyszerűen tudni kell, hogy: az emberek tévednek. Nemcsak az önmagukról való jó véleményükben, hanem még a mások túlzott ócsárlásában is. Szabó Pál Az életet, a való életet írom mindig. Alakokat, témákat az életből veszek. Persze a téma kiválasztása, megérlelése sokféleképpen történik. Dózsa-regényemnek, a Nagy temetőnek Dózsa-alakját hosszú ideig alakítgattam, formáltam magamban. Sokat töprengtem, milyen is lehetett Dózsa György. Egy szobor meg egy kép maradt utána, az egyik fényes lovagnak, a másik valamiféle egyházi pátriárkának ábrázolja. Nem, Dózsa György nem ilyen volt. A Horthy-rendszer legnehezebb éveiben készültem a könyvre. Hallgattam paraszttársaim beszédét. Valakit vártak, aki megszabadítja őket az úri bitangságtól. Olyannak képzelték, amilyenek ők, egyszerű, nyíltszívű embernek, de aki mégis több náluk, emberebb, bátrabb, hívőbb a jövőben. Akkor rájöttem: ilyen lehetett Dózsa György is. S ilyennek pró* A két novella kötctmcgjclcnésc: Január. Bp., I948. 92-95. vagy 151-154. Utóbb kimaradtak Nagy Lajos Válogatott elbeszélések című (1956) háromkötetes gyűjteményéből.
