Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1954

folytatásának, tavaly filmforgatókönyvet írtam. - Ezzel is magyarázható? - Igen, mert a filmben alkalmam és módom volt arra, hogy a munkásifjú fejlődésének olyan változatát írjam meg, amelyet éppoly igaznak érzek, mint regénybeli változatomat, de amely talán jobban szolgálja az aktuális valóságot. A forgatókönyvnek tehát nem az volt a célja, hogy egyszerűen „kijavítsa a regény hibáit," hanem hogy megmutassak egy másik ugyancsak lehetséges olyan munkássorsot, amelyet a kommunista fejlődés gyorsabb üteme hajt. A forgatókönyvben Bálint nem egy hosszú fejlődésregény sok buktatóján és emelkedőjén érkezik el a kommunista világnézetig, hanem a filmadta lehetőségeken belül rövidebb és drámaibb pályán. - Igaz, hogy az első és második kötet újra megjelenik? - Mind a két kötetből készül egy változatlan, új kiadás, amelyhez rövid, magyarázó utószót írtam. Megjelenése után hozzákezdtem a harmadik kötethez. Úgy tervezem, hogy ez a kötet 1941-ig vezeti figuráim sorsát. Az első kötet megírása másfél évig tartott. Előreláthatóan a többi kötetet sem írom meg rövidebb idő alatt. Megint csak arra terelődik a szó, ki mennyi időt szán könyve megírására. Mai írókról és mai írásokról beszélgetünk. - Azt hiszem - mondja Déry -, hogy íróink java része és műveik között nincs meg az a meghitt ismeretség, amelynek az író és munkája között való kapcsolatot jellemeznie kell. Olyanféle meghittségre gondolok, a műnek olyan alapos és lelkiismeretes, ösztönösen szenvedélyes szeretetére, mint amellyel az anya figyeli gyermekének minden mozdulatát. - Nincs idejük hozzá - mondják. De nem külső tényezők, hanem a mű maga szabja meg növekedésének idejét. Még legjobb íróink írásaiban is léptennyomon elnagyolás, elsietés tapasztalható. Primitív mondattani hibák, logikai vétségek, melyek elárulják, hogy az író nem egész lényével figyelt munkájára. Ez a jelenség akkor a legkínosabb, amikor fiatal írókkal kapcsolatosan találkozunk vele, hisz az ő művészi mondanivalóikat még a mesterségbeli tudás sem segíti. Hiba az is, ha az író nem neki való témát ír meg, vagy kedve ellenére valamiféle rosszul értelmezett kötelességet teljesít. Az olvasó ezt rögtön megérzi, ha nem is találja meg maga a levesben a hajszálat. Nem egy írói munka azon bukik meg, hogy az író nincs tisztában azzal, kinek a számára ír. Túlságosan elvontan képzeli el a maga „vevőjét": az olvasót. A mai művészetnek alighanem ez a legnehezebb problémája. Mit kell megoldani? Az író úgy írjon, hogy munkája a lehető legnagyobb tömegeket ugyanúgy érdekelje, mint saját magát. Mert kétségtelen, hogy ha ő maga mint olvasó nem szívesen olvassa el saját könyvét, akkor nem használta fel minden művészi képességét, ennek eredményeképpen műve korcs lesz és fabatkát sem ér. Igen ám - folytatja elgondolkozón -, de hogyan lehet összehangolni az író és az egészen egyszerű olvasó igényeit? Hogyan elégítsem ki azt, aki szerencsés körülményeinél fogva évtizedek óta olvas, és azt is, aki életének ötödik könyvét veszi kezébe. Könyvemmel hogyan feleljek egyformán az egyetemi tanár, a munkás és a volt uradalmi cseléd kérdéseire? Nyilvánvaló, hogy az írónak tudnia kell: mondanivaló-