Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1953

Simon figyelmesen megnézi az asszonykát, majd hozzálép, megfogja a kezét. - Ne szorongassa már a kezemet - mondja ez -, már egészen vörös, annyit markolgatja. Hiába, nem tud maga asszonyokkal bánni. SIMON. Hát lányokkal tudok-e? SIMONNE. Azokkal se. SIMON. Hát mit tudok? SIMONNE. Semmit. Még egy rendes gyerek se telik ki magától, aki időben jönne, amikorra várják ... Mit vigyorog, mint egy fakutya? Tán nincs igazam? Biztos, azt se tudja megmondani, fiú lesz-e vagy lány. SIMON. Fiú. SIMONNE. Fenét. Az nem siet úgy. SIMON. Hát lány? SIMONNE fejét rázza. Az se, mert az nem hizlalja meg akkorára az embert. SIMON nevetve. Hát akkor mi? SIMONNE. Biztos ikreket tervezett, amilyen telhetetlen ember. Nohát. Elpirul, zsebkendőjével eltakarja arcát. - Hát aztán mi lesz belőle, ha fiú lesz? kérdi. SIMON. Erdész. SIMONNE nevetve. No hiszen, jobb ipart nem tud neki? Hogy az is szerencsétlenné tegyen egy asszonyt? Tudja a fájdalom, hogy mit szeret maga azon az ugribugri mesterségen? ... S mi lesz belőle, ha lány lesz? SIMON. Az is erdész. SIMONNE csodálkozva. Az is? SIMON. Az is. SIMONNE. Jaj de megvert magával az isten. S ha fiú is lesz, meg lány is, akkor mindkettőből erdész lesz? SIMON komolyan. Mindkettőből. SIMONNE. Akkor inkább meg sem szülöm őket. SIMON nevet. Hát mit csinál? Az asszony ránéz, majd hirtelen megfordul, szótlanul kimegy a konyhából. SIMON ijedten utána kiált. Hová mész? SIMONNE a becsukódó ajtó mögött. Maradjon. Az ember sokáig nézi az ajtót, majd gyorsan leveti kabátját, a mosdóhoz szalad, ingujjait könyökig felgyűri, kefét, szappant vesz, újra be akar mosakodni. E pillanatban nyílik az ajtó. Geréb, a kis gyakornok ijedt arccal belép. SIMON kefével, szappannal a kezében rábámul. Mi az? GERÉB. Kiküldött. A két férfi némán nézi egymást. SIMON. Biztos? GERÉB. Mi? SIMON. Hogy kiküldött? Geréb rábámul, kezével egy kérdő mozdulatot tesz.