Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1953

hullámzó homályban, mintha egy ház vagy barakk körvonalai bontakoznának ki! Megáll, néz. A felhők közül egy percre kisüt a hold: most világosan látni a barakkot. A fiú nekiindul, de a következő lépésnél derékig süpped a hóba. 34. kép. A barakk mellett. A fiú az ajtón dörömböl, de minthogy feleletet nem kap, megkerüli a házat, egy sötét ablakon kopog. Válasz itt sem jön. A vihar olyan erővel dühöng, hogy szinte a falhoz nyomja. A ház túlsó végére, egy másik ablakhoz kerül, ott is hiába dörömböl. Elfogja a düh ... - Azt a keserves gondolkodik piroscsíkos tábornoki úristenit... A földről felkap egy darab fát, be akarja verni az ablakot... de leejti kezét, eldobja a fát. Ezen az oldalon a fal valamennyire megvédi a szél ellen, leül, térdét felhúzza, két kezével erősen dörzsöli, pofozza keményre fagyott arcát. A szája hangtalanul jár, látszik, hogy maga elé káromkodik ... de a szavakat nem hallani. Néhány pillanat múlva elernyed, feje mellére bukik. 35. kép. Egy ajtó, melyen egy kéz dörömböl. Az ajtó kinyílik. De ez a csurgói ház ajtaja, Simon áll a küszöbön. A látogató a másik fiatal erdészgyakornok, Kovács; Feketesárról jött át, a Kossuth-szakállas Tót üzenetével. - Még nem történt meg? - kérdi lihegve, ijedten. SIMON. Micsoda? KOVÁCS. Hát a ... SIMON. Hogy a csudába! KOVÁCS ijedten nagyot sóhajt. Hálisten. SIMON megfordul, a konyhaajtó felé indul. Gyere be! KOVÁCS a háta mögött. Meddig szokott az ilyesmi tartani, Simon elvtárs? 36. kép. A konyha. KOVÁCS. Kezicsókolom. Sietve. Tót bácsi üzeni Feketesárról, hogy tessék reggelig kibírni. SIMONNE elneveti magát. Mit? KOVÁCS. Hát ... Reggelre már jöhet az orvos, üzeni Tót bácsi. Már törjük az utat Felső-Sikló és Hármaskút között, négy pár ökörrel s tizennégy emberrel; az kevés, de talán tudunk még néhány fogatot keríteni. A Hármaskút-Csurgó szakaszra még nincs ember, pedig oda is kell, de lesz is, ne tessék félni! Szilvásra még mindig nem lehet telefonálni ... Hát csak ezt akartam mondani. No, megyek vissza. Mit tetszik üzenni? SIMONNE. Hát... hogy köszönöm. KOVÁCS. Jól van. Kezicsókolom. Kiszalad. SIMONNE megvárja, míg az ajtó be nem csukódik mögötte, előbb a telefonra néz, aztán az urára. Simon dühösen hátat fordít a telefonnak. Tudja a fájdalom, hová tettem a szememet, mikor először mentem magával a kerítés alá. Mert akkor is hazudott.