Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1953

dei munkások ideiglenes szállásaira. A hegység s egyben a fennsík legmagasabb csúcsa a kilencszázötvenhét méter magas Bálvány, melyről tiszta időben kelet felé az Alföldön kanyargó Tiszára, északi irányban a Tátráig is ellátni. Itt, a Bálvány csúcsa alatt, Csurgón egy háromszobás, kőből épült erdészlakban él Simon István erdész, fiatal feleségével ..." 2. kép. Nagy, havas lejtő a Bükk-fennsíkon. A lejtő alján az apró csurgói erdészház. A lencse gyorsan közeledik a ház felé, melynek kertjében, a kis tornác előtt, megpillantjuk - mind közelebbről - az istállóból kilépő Simonnét, Simon István erdész feleségét. Az asszonykáról első percben meglátni, hogy állapotos. Amikor fellép a tornácra vezető kőlépcsőre, kezében egy nagy sajtár gőzölgő tejjel, a kertből egy kis féléves szarvasbika fut feléje; az asszonyka meghökken, felmenekül a lépcsőre, a szarvas utána, de még mielőtt beérné, Simonne beugrott a tornácra, s becsapja maga mögött a lécajtót. A kis szarvasbika két hátsó lábára áll, be akar ugrani a tornácra, de az asszonyka megfordul, jól pofonveri. A kis szarvas megfordul, elballag, az asszonyka utána kiabál. - Már megint szopna! - mondja mérgesen. - Hogy nem szégyell egész nap koldulni, rimánkodni, hacsak meglátja a szoknyámat, már ugrik, már törleszkedik, aztán úgy megnéz azzal a két nagy fekete szemével, hogy az embernek megszakad a szíve ... Hát mit gondolsz, honnét szedem én abból a sovány tehénből, még az isten se győzne téged tejjel, te szégyentelen, többet zabálsz már, mint egy férfiember, hogy nem sül le a pofádról a bőr! Leteszi a sajtárt a tornác asztalára. Ragyogó napsütés van, elönti az asszonyka alakját. Ez beárnyékolja szemét, szétnéz a napsütötte havas tájon, mintha keresne valakit. Elmosolyodik, majd a terhes anyák ismert mozdulatával elül lehúzza, megigazítja szoknyáját, egy pillanatra gömbölyű hatásra teszi kezét. Egy felhő szalad a napra, a táj hirtelen elsötétedik. Az asszonyka megborzong, felkapja a sajtárt, bemegy a konyhába. 3. kép. A tejet átszűri két köcsögbe, fazékba önti, ezt a tűzhelyre teszi. Az asztalfiókból egy kis gyerekinget szed elő, az ablak elé ül, szétteregeti a kis inget, egy pillanatig nézi, majd hangosan nevetve összegyűri, az arcához dörzsöli, megcsókolja. - Jöhetne már, aki megrendelt - mondja. Befűzi a cérnát, gyúszűt húz az ujjára, majd még egyszer kinéz az ablakon. Messze fent, a havas domboldal tetején két közeledő férfi apró, fekete alakja látszik. Ledobja a varrnivalót, a tűzhelyhez fut, feléleszti a tüzet, ebédet melegít. 4. kép. A dombtetőn. Simon István és a Kossuth-szakállas feketesári erdész, Tót Lajos egymás mögött lépegetve Csurgó felé ereszkedik. Erősen beborult, a földet vékony hótakaró fedi. Elől Simon István, mögötte Tót. TÓT. Még fölnézhetnénk az Ördögoldalba.