Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1953

inkból fölöslegesen és részben teljesen ártatlanul szenvedtek, akiket az önkény meghurcolt, kiforgatott megélhetésükből. Az elégedetlen szó talán még kevés is, elkeseredettek voltak, és ezt az elkeseredést tízszeresére fokozta az, hogy panaszaikat nem hallgatták meg, hogy legtöbb esetben nem lehetett jóvátenni őket. Mi, írók, akiknek ez lett volna a dolgunk, nem tudtuk ellátni ezt a feladatot. Gyakorlatilag nem volt rá mód, hogy ezek az emberek orvoslást keressenek, holott itt nagyrészben olyanokról volt szó, akik már mellénk álltak, akiket már .vagy teljesen, vagy részben megnyertünk, vagy legalábbis jóindulatú közömbösségre bírtunk, és mi sem természetesebb, hogy ezek most egy csapásra az ugrásra kész reakció körmei közé kerültek. A reakció pedig azonnal olyan vad és erőszakos támadásba kezdett országszerte, amilyenre talán nem is számítottunk. Töredelmesen meg kell vallanom, hogy én személy szerint alábecsültem az erejét. Az „ellenség" szónak unos-untalan való sematikus használata sokunkban elkoptatta már a szó valóságtartalmát. Közbevetőleg megjegyezve, ez egyik legnagyobb veszélye a rossz, sematikus irodalomnak és sematikus újságírásnak, mert nemcsak hogy egy szavát sem hiszi el az ember, de még a saját éleslátásunkat, a saját megfigyelőképességünket is eltompítja. Persze attól, hogy az ember valamiben nem hisz, ez a dolog nem szűnik meg létezni. Az ellenség úgy, ahogy az a kiskátéban áll, a maga teljes valóságában jelen van. Az én számomra ez jó lecke volt, noha sohasem kételkedtem benne, hogy szép számmal vannak ellenfeleink, de lebecsültem erejüket, kegyetlenségüket, elszántságukat, és főképp nem vettem eléggé tekintetbe azt - és úgy gondolom, hogy pártunk politikája sem ügyelt arra eléggé -, hogy a mi hibáink őket erősítik. Egy igazságtalanság a mi sorainkban odaát két ellenséget teremt, egy-két megbántott középparaszt egy fél falut állíthat a kulák oldalára, egy-két meghurcolt értelmiségi tucatjával ránthatja át az ellenséges oldalra az addig jóindulatú várakozókat, semlegeseket. Erre a jövőben a legnagyobb nyomatékkal kell figyelnünk, és ismétlem, nagy türelemre, tapintatra és higgadtságra van szükség, hogy ezeket a tőlünk elvezetett, félrevezetett embereket ismét megnyerjük. De ugyanakkor szükség van a legnagyobb határozottságra és kíméletlen erélyre az ellenséggel szemben. Számtalan példát mondhatnék, de beérem kettővel. Az egyik példa áz ellenség ravaszságára, a másik pimasz elszántságára. Egy ismerősöm két napja jött haza egy dunántúli faluból. A vasúti fülkében egy paraszt - hogy milyen részhez tartozik, kitalálható - elpanaszolta, hogy jó áron eladott egy lovat, és most úgy fog járni, mint dédapja Kossuth idejében. Hogyan fog járni? A Kossuth-kormány megbukott, és dédapjának nyakán maradt az értéktelen Kossuth-bankó, eltette emlékbe, ő most majd a forintot teheti el a ládafiába emléknek. A másik példa arról szólt, hogy a Nagy Imre beszéde utáni napon egy nagyközségben kora hajnalban néhány volt csendőrnek az volt az első dolga, hogy előszedte és felöltötte régi egyenruháját, és bement a tanácsba, hogy átvegye a hatalmat. Az ember nem tudja, hogy a butaságukon nevessen-e vagy azon a közhangulaton sírjon, amelynek egy része látszólag feljogosította őket erre a komédiára. Szerencsére a közhangulatnak volt egy másik része is, és az úgy fejezte be a történetet, hogy a volt csendőröket a termelőszövetkezeti parasztok agyonverték. (Taps.) Azt hiszem, elv-