Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1946

A Nyelvvédő Bizottság felhívásai Kiadatlan. - 4 f. terjedelmű, ceruzával írt - javításokkal teli - kézirata a Déry-hagyaték 72., Felelet-vita, írások D. T.-ról, önéletrajzok, előadások kézirattári egységében; továbbra is az Országos Központi Hitelszövetkezet Biztosítási Osztálya (Budapest, V., Nádor u. 22.) cégjelzéses levélpapírján. Tárgyi és életrajzi vonatkozások: 1946. március 23-án Déry az alábbi felhívást tette S.O.S. címmel közzé az Új Időkben: „A magyar nyelv kiált segítségért. Ha nem hallgatjuk meg, elpusztul. Egyetlen javunkat veszítenők el vele, amelyet idegen segítség nélkül sőt, csak anélkül! - tudunk helyreállítani. Mind rosszabbul beszélünk és írunk, azaz lassanként megöljük a nyelvet. Ugyanaz a gyilkos rombolás folyik testében, mint a háború és ínség sújtotta emberi szervezetben, amely lassan elerőtlenedik, sápkórossá válik, elkorcsosul. Mint egy hű és pontos tükörben, nyomon követhetjük a nyelvben a közszellem és erkölcs ijesztő hanyatlását, az ízlés süllyedését, a lelki és társadalmi fegyelem felbomlását. A nyelv az arcnál is hűségesebb tükre a léleknek. Soha olyan formátlanul, hibásan, lomposan még nem beszéltek az emberek, mint manapság. A napisajtó stílusa maga a pongyolaság, cikkei rosszul vannak megírva, közleményeiben, híreiben egymást érik a legsúlyosabb nyelvtani hibák, fültépő magyartalanságok. Hirdetései szűrő nélkül; mintha az ízlés szemétkosarából dűltek volna ki. A mozi, a köznyelv másik nagy formálója sem marad el a romlottság versenyében, a képfeliratokat, kísérőszövegeket a nyelv legádázabb ellenségei találják ki, kiknek tudása az elemi iskolai vizsga próbáját sem állná meg. A rádió az újságírói stílus könnyelműségét az előadás henyeségével tetézi. A könyv is megteszi a magáét, hogy minél alaposabban megrontsa a nyelvet: nem beszélve az úgynevezett élmény irodalomról, amelynél szennyesebb hullám még nem söpört végig a magyar stíluson, az utolsó évek fordításai is, kevés kivétellel, oly szégyenletesek, hogy a Köztisztasági Hivatal lehetne egyetlen hivatott bírálójuk. Az idegen művek tolmácsolásában olykor oldalszámra nem találni egyetlen mondatot sem, amely ne vétene nemcsak a nyelv szelleme, hanem a legelemibb mondattani vagy nyelvtani szabályok ellen. S a sorhoz csatlakozva a hivatalos hirdetmények, a faliújságok, a politikusok, sőt a tudós előadók is úgy ütik-verik, nyomorítják a nyelvet, hogy maholnap már a felrobbantott Lánchídnál is beszédesebben fogja példázni történelmünk leggyűlöletesebb korszakát.