Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1952

Zénó is; az alak maga nem változott, csak osztálymivolta és erkölcsi hibái kaptak részletesebb ábrázolást. Jellemének ellentmondásossága a III. kötetben folytatódik, a fokozódó politikai terror, a németellenesség medrében ismét ellenállását hívja ki, a lényének lappangó erkölcsi vonásait segíti és fejleszti. Révai e[lvtárs] egy elnézés folytán azt a véleményt tulajdonítja nekem Farkas Zénóról, hogy és Nagy Júlia szerelmi viszonyáról, hogy én abban „leleplezem" a tanárt, leleplezem hogy „az úri osztály megfertőzi, rontja a nép fogékony, felnövekvő gyermekeit", mert „a nő számukra csak nemi kellék." De ez nem az én véleményem erről a szerelemről, hanem Veres Péteré, akit előbb szó szerint idézek válaszcikkemben, majd ebből a feltevésből kiindulva vizsgálom meg következtetéseit. En Farkas Zénót mindvégi Révai elvtársnak ez az elnézése vezeti őt arra a következtetésre, hogy a vita hevében megtagadtam hősömet, holott én a tanárt olyannak írom meg ma is olyannak látom a tervezem, ahogy amilyennek Révai elvtárs további elemzése során mindvégig egy előzetes terv szerint formálom: Nagy Júliával való szerelmi epizódját pedig pert - mint azt Révai elvtárs további elemzése során pontosan látja - mint egy sikertelen men kísérletnekét mutatom be, hogy osztályából kiugorjon. Szeretettel és bensőségesen azért ábrázolom a tanárt, mert a felszabadulás után - s Eszter pusztulása után - a népi demokrácia mellé fog állni, természetesen nem mint kommunista, hanem mint ama számtalan zsörtölődő tudósaink egyike, akiknek érdeklődését és rokonszenvét új munkalehetőségeik révén nyertük meg. Itt tartok ma, elvtársak. Azokból a lényeges hibákból, melyeket Révai e[lvtárs] tanulmányaiban elemzett, a mai napig ezeket ismertem fel. Most csak megismételhetem azt, amit válaszom elején mondtam: időt kérek az elvtársaktól a további gondol kodásra. a revízió folyamatát nem tartom befejezettnek. Könyvem bírálatának azonban e könyvön túlmutató, elvi jelentősége is van, s ezért meg akarom ismételni azt a kijelentésemet is, melyet az írószövetség sematizmusvitáján, Lukács elvtárs előadása után tettem: nem kérek azoknak a segítségéből, támogatásából, akik ma bármilyen ponton ellenzékben állnak rendszerünkkel. Akik a párttal nem értenek egyet, azok velem sem értenek egyet. Mindazok, akik valamilyen számomra érthetetlen s általam «e» semmiképp sem méltányolt célból mögém csoportosulnak, mindazok vegyék tudomásul, hogy nem állok előttük, egyetlen szavukat, cselekedetüket sem vagyok hajlandó fedezni. Hibáim ellenére is azonosnak érzem magam a párttal. S épp ezért o QE az egyetlen pont, melyben ma vitába ozál

lok Ríovni - igazságtalanna

k tartom, hog

y pár*""* itttürSHSS nevezett r^t^t-s^^k-.n «mÉfcÉBflBB 55555k hibák; de meggyőződésemben húcégemben nemi Végül ki szeretnék térni R[évai] e[elvtárs] néhány érvére, m[elye]k nem közvetl[elnül] regényemből táplálkoznak regényemet érintik, de nagy részben belőle táplálkoznak. Az egyik arra az általánosan félreértett, mert rosszul megfogalmazott kijelentésemre vonatkozik, mely szerint az írónak joga van arról írni, amiről ő akar. Az írószövet-