Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1952

A mai olvasónak nehéz érzékeltetni azokat a körülményeket, amelyek között Dérynék meg kellett szólalnia. A másképpen gondolkodók félelmének, megfélemlítettségének azt a légkörét, amelyben letartóztatások, ítéletek és bebörtönzések emlékei kapcsolódtak a hasonló konfliktusokhoz. Nem kétséges, a nehéz helyzetben Déry kikérte Lukács György véleményét is, akinek már bő tapasztalatai voltak hasonló támadások kivédésében. (Ezt naptárának szeptember 5-i kockája is sejteti „Lukács Gy." bejegyzésével.) Déry megszólalásának mérlegelésekor egyben párttagságának fényéről sem szabad megfeledkezni, hiszen ez 1952-ben egyfajta önkorlátozó és alárendelő magatartással is járt. Megtetézve e beszédhelyzet jellemzését azzal, hogy az eszmék, amelyek nevében Révai megszólalt, továbbra is Déry legszemélyesebb meggyőződéséhez tartoztak. Ehhez képest a vita „formai" kérdésekről szólt. Végül azt is előre kell bocsátanunk, hogy igazának védelmében Déiynek is a kor pártnyelvezetén kellett megszólalnia, többek között a szocialista realizmus fogalmainak a használatával. (Ezt tapasztalhattuk már másfél évvel korábban is a Magyar írók Szövetségének I. kongresszusán elmondott beszédében.) - Első olvasatra az elhangzottak emberi mélypontnak tetszhetnek, s csak hosszas elemzések és a későiibi történések (az tudniillik, hogy ígérete ellenére nem írta meg a kívánt formában sem a regény befejezését, sem a meglévő kötetek átdolgozását) tudják hiteles fénybe állítani e hüvelykszorítós megnyilatkozást. (S nem lenne illő, ha ehelyütt a párt iránti ultralojális fordulatokban nem fedeznénk, fel az önvédelem tudatosan vagy ösztönszerűen működő reflexeit is.) A leghitelesebb választ e tekintetben az ellenfél, Révai József adhatja meg az esetleges kétkedőknek, aki kifejezetten elégedetlen volt Déry válaszával és azok kéretlen hozzászólásaival (Eörsi Istvánéval, Benjámin Lászlóéval. Zelk Zoltánéval), akikben volt bátorság a Felelet nyílt védelmére kelni, s emiatt zárszavában újra fel kellett sorakoztatnia a „párt" elvárásait. Végül Déry válaszának mérlegre tételénél nem árt emlékeztetnünk arra a körülményre, amelyről kötetünkben részletesebben szólunk A talpsimogató utószavának a bevezetésében (1954), hogy tudnillik Déryt még e külsőleg kritikus helyzetben is további alkotások lehetőségei foglalkoztatták. Mindez arra is következtetni enged, hogy szövegünk fordulataiban nem kis részben jelen vannak (ezúttal is) a mimikri elemei. - Tartalmi tekintetben pedig arra is felhívjuk a figyelmet, hogy egyedül Déry alábbi válaszából tudhatjuk meg, hogyan is képzelte el regényfolyamának befejezését. (E felszólalás hangulatát és az Előadói Iroda vitájának egyéb részleteit tanulságosan fogalmazták meg Eörsi Ist\'án és Nagy Péter visszaemlékezései a Kortársak Déry Tiborról című interjúkötetünkben.)