Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1952

sem nevezi őket? S miért mondja őket kivételeknek ahelyett, hogy példaképnek nevezné s bemutatná őket? Miért csak a mai magyar irodalom hibáit szemlélteti négyünk műveiben s miért nem erényeit is e „kivételében"? S ez erények eleven felsorolása helyett miért éri be saját tételes, elvont okoskodásával, melyet meggyőzővé épp ezek a konkrét, szép példák tennének? Sajnos, sok az olyan író, akinek szájából ritkán hallani más író dicséretét, legfeljebb már meghalt kortársakat tüntetnek ki elismerésükkel. A más szájából is kedvetlenül hallgatják a vetélytárs vagy akár csak a szakmabeli elismerését. Kereken megmondom, sajnos - Veres is ezek közé tartozik: hosszú barátságunk alatt soha még élő magyar író dicséretét nem hallottam az ő szájából. Holott épp nekünk, öregebb íróknak az volna a dolgunk, hogy ne csak virgáccsal, hanem biztatással, szeretettel, elismeréssel neveljük a mögöttünk lépegetőket, főképp, ha a szocialista erkölcsnek szegődtünk el, ahogy azt Veres Péter is tette. Csak hiúságból történnék ez? Nem hiszem. Olyik író - s gyakran a legnagyobbak is - oly szenvedélyesen éli a maga világát, hogy teljesen érzéketlenné válik más alkatú, más egyéniségű, más fantáziájú írók látomásaival szemben. Ez művük szempontjából nem is baj, s csak akkor jelent veszélyt, ha ezek az írók kritikusi feladatokra vállalkoznak. Kizárólag a maguk alkotói, ízlésbeli sémáit s emberi törvényeit keresik az idegen műben, nem ismerik fel ennek másfajta erejét, szépségét, törvényeit, s természetesen mindig marasztaló ítéletet hoznak. Két fő ellenvetésbe tömöríthetők Veres kifogásai a Felelet ellen. Az egyik az volna, hogy nem ábrázolok benne a munkásokról szóló részben sem példamutató, tiszta, eszményi szerelmet. Ezt az aggályát Veres egy egyszerű telefonfelhívással eloszlathatta volna. Közöltem volna vele, hogy a regényben lesz ilyen szerelemről is szó. Bizonyára nem kerülte el Veres figyelmét, amire az olvasót mindkét kötet előszavában figyelmeztettem. Hogy mind az alakok fejlődése, mind maga az egész regény is csak a munka végén lesz kerek egésszé. Miért veti hát szememre, hogy a regényből hiányzik ez a szerelem, holott csak az első két kötetből hiányszik s a másik kettőben még bő hely marad számára? Sőt még a regénynek ebben az első felében sem hiányzik! Minden olvasóm megsejtette vagy kitalálta - épp csak Veres nem! -, hogy Bálint és Juliska gyermeki vonzalmában már megvetettem az alapját ennek a készülődő szép, tiszta, egészséges szerelemnek: a két kötetben ezt épp elég részlet bizonyítja. Vagy nem elég Veres szerint, egy ilyen hibátlan szerelemnek az ábrázolása? Az Anna Kareninában - melyet példának hoz fel - több van, mint az egy Levin-Kitty-é? Az Anna Kareninának nem Anna Karenina-e a főhőse, az osztálytársadalom korlátai közt vergődő asszony? Vagy azt tartja Veres, hogy a harmincas évekre, Horthy osztálytársadalmára a tiszta, makulátlan „szocialista" szerelmek voltak tipikusak, s ezeket kellett volna nekem lépten-nyomon, a mellékszereplőkben is ábrázolnom? Nem, ez játék a szavakkal, a gondolatokkal, a kritikával! Veres maga hosszan s igen helyesen fejtegeti, hogy „a más és más szerkezetű társadalmakban, a másfajta társadalmi