Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1951

Április 29-én háromnapi tanácskozásra ülünk össze magyar írók. Ez a három nap soknak vagy kevésnek tűnik majd, aszerint, hogy milyen mélyről hozzuk fel problémáinkat, milyen alaposan vesszük őket szemügyre s milyen nyíltan és őszintén tesszük őket szóvá. Ettől a három tényezőtől függ a kongresszus sorsa. Ha becsületesen végezzük dolgunkat, akkor a három nap elteltével világosabban fogjuk látni helyünket e világban, a feladatokat, amelyek a ma élő magyar írót elkötelezik, s végül megint egy hajszállal pontosabban fogjuk ismerni ezeket a változatos, gazdag és szép lehetőségeket, amelyeket mesterségünk nyújt az ember szolgálatára. Ha azt kérdem magamtól, hogy miről szeretnék vitatkozni a legszívesebben, azt felelném: Mindenről! Hiszen az író gondja az egész világ, de legalábbis egész nemzetének a gondja, s engem éppoly szenvedélyesen érdekel a szomszédomban lakó péksegéd sorsa, mint teszem a tapolcai tszcs fejlődése, vagy nehéziparunk ez évi terve, de a hibák is, melyeket szocialista növekedésünk közben óhatatlanul itt-ott ejtünk. Az író dolga, hogy felderítse s megmutassa azokat az összefüggéseket, melyek a világ jelenségei között gyakran láthatatlanul lappanganak. Az írókongresszuson természetesen mégsem ezekről a kérdésekről fogunk vitatkozni, végeredményben azonban vitánk csak akkor lesz eredményes, ha egy percre sem veszítjük el szem elől népünk nagy problémáit, s minden kérdésünk s minden válaszunk mögött fedezetként az ember s a társadalom iránti szenvedélyes érdeklődésünk feszül. Ennek az érdeklődésnek a központjában ma két kérdés áll: a béke kérdése, a szocializmus építésének a kérdése. Mind a kettő oly elválaszthatatlan szorosan összefügg a Szovjetunió létével, hogy ha akármelyikről beszélünk is, tekintetünk közben mindig a Szovjetunión fog nyugodni. A kongresszusra vár annak a feladatnak a tisztázása, hogy mi írók hogy szolgálhatjuk a legjobban népünknek, s bátran hozzátehetem, a világnak ezt a két nagy szükségletét: a békét és a szocializmust. Elsősorban természetesen azzal, hogy róluk írunk, ki-ki a maga tehetségének és ízlésének legmegfelelőbb formában. De az a meggyőződésem, hogy nemcsak ezen a közvetlen úton érünk célt. A jó író mindig a maga egész létével szolgálja mondanivalóját, minden mondatával, minden szavával, szinte azt mondhatnám, minden írásjelével. Az az író, aki a csontjában érzi annak a szükségét, hogy a világon béke legyen és megteremthessük a szocialista, majd a kommunista társadalmat, az azokban az írásaiban is róluk fog szólni, amelyekben név szerint meg sem említi sem az egyiket, sem a másikat. De az a mód, ahogy emberekről és eseményekről beszél, végső soron mindig meg fogja vallani, hogy mi az álláspontja nemzeti létünknek ebben a két döntő kérdésében. A kongresszus legfontosabb feladata megvitatni mesterségünknek régi és új problémáit. Ez remélhetőleg a legnagyobb lelkiismeretességgel és őszinteséggel fog megtörténni. Szeretném már most jó előre felhívni a majdani felszólalók figyelmét Leninnek egy mondatára, melynek megszívlelése nagyban megkönnyítené a vitát: „minél kevesebb dagályos frázist s minél több egyszerű hétköznapi cselekedetet"; cselekedeten ezúttal gondolatot értve. Töméntelen megvitatnivalónk van - hogy csak néhányat említsek a legfontosabbak közül: a szocialista realizmus számtalan fő- és