Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1951

saját magát s kolomposait veszi célba. Sajtószabadságot követel? ... a szabad vitatkozás jogát? De a párt lapjában, a Népszavában csak az juthat szóhoz, aki azt mondja, amit Peyerék diktálnak. A teremben egyre nő a nyugtalanság. Egy éles hang csap fel az egyik végében, mint egy kavics átsüvölt a szónok hangján: Munkásáruló! Andrejka rendőrtanácsos felkapja fejét, a hang irányába néz. - Szociálpatrióta! hallatszik másfelől. A bejárat irányából egy vastag hang ütemesen kiáltozza: Munkát - kenyeret! Munkát - kenyeret! Más hangok is csatlakoznak hozzá, egyre teltebben, egyre szenvedélyesebben, úgy szól, mint a dobpergés, a szónok hangját már alig hallani, csak üres gesztusait látni az asztal fölött, ami olyan karikatúraszerűen hat, mint amikor az ember kívülről, csukott ablakon át táncoló párokat lát, de nem hallja hozzá a zenét. - Munkásáruló! - hallatszik újra. - Le vele! - s rögtön utána, a fiatal diákok közvetlen közeléből - de lehet, hogy magából a csoportból - egy harsány kiáltás, melyet mások is felkapnak, szájról-szájra adnak, nem is hallani most más szót: - Éljen a vörös május! S utána egy másik: - Éljen a nemzetközi forradalmi szocializmus! A szónok hangját most már teljesen elnyomják a mindenütt fel-felcsapó kiáltások. Andrejka rendőrtanácsos felugrik, s a tátott szájjal, nagy mozdulatokkal szónokló Farkas Istvánhoz fordul, megfogja karját. Farkas rögtön elhallgat. Az asztal körül ülők szemlátomást magukból kikelve, vörös képpel, izgatottan beszélnek egymáshoz (természetesen egy szavukat sem hallani), Andrejka nemet int a fejével. Mint később kiderült, feloszlatta a gyűlést, s csak arra adott engedélyt, hogy a vezetők közül valaki egy rövid végszót mondjon s csendre, figyelemre, nyugalomra - s távozásra szólítsa fel a tömeget. Mindennek a következő Népszava-számban nyomát sem fogjuk találni, mint ahogy az is elmosódva, elkenve jelentkezik majd a lapban, ami ezután történt, a gyűlés feloszlatása után a kardlapozás, a lovasrendőrök támadása a hazatérő tömeg ellen. A zárszót Vanczák mondja, az a Vanczák, aki hírhedt vezércikkében „felajánlja a munkásság kérges tenyerét a kormányzónak". Arra inti a munkásságot, ne üljön fel a soraiba befurakodott ázsan provokatőröknek - a kommunistákat érti -, ne zavarja meg a rendet - a polgári rendet érti -, nyugodtan, csendesen vonuljon haza — ahol a munkanélküliség üres fazekai várják. De még be sem fejezte a beszédet, itt is, ott is énekszó csap fel, a Marseillaise. A fiatal diákok az Internacionálét éneklik. Mások is átveszik a dalt, egyre többfelől hallatszik. Két évvel ezelőtt sokan megtanulták. Bent a csarnokban, a fojtogatóan vastag tömegben a rendőrség tehetetlen az éneklőkkel szemben, akik az emberek sűrűjében dallal hirdetik az eljövendő forradalmat. De alighogy a tömeg kiér az utcára, a rendőrök rögtön kardlappal noszogatni kezdik az embereket. S végig a Kerepesi úton, a Baross tér felé vonuló menetet kétfelől támadják a lovasrendőrök, belerúgtatnak a tömegbe, kardlappal ütik-verik a munkásokat, ahol érik, a menekülőket nekiszorítják a falaknak, kerítéseknek, asszonyokat ütlegelnek, a mellékutcákban is utánaerednek az elkeseredetten futó fegyvertelen embereknek. A fiatal diákok csoportja sem ússza meg szárazon, a menekülő tömeg nyo-