Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1951

meg. Elképzelhető lett volna-e ilyen vita tíz évvel ezelőtt Magyarországon? Szinte képtelennek tűnik még a kérdés is. A vita magas elvi színvonalára vall, hogy a dolgozók megértették Pártunk kultúrpolitikájának döntő kérdéseit, és Pártunk megértette és helyesen veti fel a tömegek követelményeit az irodalom és a művészet felé. Ezek a követelmények igen magasak. Déry elvtárs a maga véleményének és bírálói véleményének ellentétét így foglalta össze: „Ha minden felszólalás mérlegét elkészítem, az derül ki, hogy az elvtársak azt követelik az írótól, azt írja meg, ami legyen és nem azt, ami van". A hozzászólók többsége - igen helyesen — nem így szétválasztva, hanem egységben látta a „kettős" feladatot: az író azt írja meg, ami van és ami legyen. Ezért bírálták a novellában mindenekelőtt azt, hogy nem mutatja meg a követendő utat, s ahelyett, hogy bírálná a hibákat, tudomásul veszi őket, s ezzel egyetért velük. Az írótól a tömegek nemcsak a meglévő tükrözését várják, hanem az előremutatást, a jövőbemutatást, a nevelést, a példaképek megformálását is. Az írónak, aki a „tudatos jövőbe lát", ezt a jövőt fel kell mutatnia a dolgozó tömegek előtt, lelkesítenie kell őket e jövő kiharcolására. Fagyejev elvtárs a következőket mondta a Szovjetunióban járt magyar íróknak: „Úgy hiszem, hogy a szocialista realizmust össze lehet mindebben foglalni, elölről nézd az embert, ahogyan előre megy, változik, jobbat akar, a jövő felé lép. Az embert, s rajta keresztül az életet ábrázold, olyannak, amilyen: de mutasd meg erőteljesen az előremutató irányzatokat, akkor is, ha még nem általánosan uralkodók, de már mutatják, hogy hová ér el az élet és az ember. És bíráld keményen azt, ami rossz, ami visszahúz, ami akadályoz." Az a rendkívüli érzékenység, amellyel az olvasók a novella minden alakját és szinte minden mondatát vizsgálták, rámutat: mennyire megnőtt népi demokráciánkban az irodalom jelentősége és felelőssége. A Párt az olvasók új tömegeit nevelte fel és ezek a tömegek nagyon-nagyon komolyan veszik az irodalmat. Megbecsülik az író minden szavát, de ugyanakor élesen megbírálnak minden olyan hangot, amellyel nem értenek egyet, amit elvi, művészi szempontból kifogásolnak. A vitában elhangzott ellenvetések elsősorban a mű eszmei tartalmára, mondanivalójára vonatkoztak, de sok szó esett nyelvéről, mesterségbeli részéről is. Megmutatkozott, milyen igényességgel és ízléssel vizsgálják az olvasók az új műveket, s az irodalom iránti megbecsülésük ellenében - megbecsülést követelnek az írók részéről is. A dolgozók tömegeinek véleménye, igénye - ez ma már hazánkban kézzelfogható, lemérhető valóság. Olyan valóság, amelyre művészeinknek új művek megalkotásánál döntő módon figyelemmel kell lenniük. A hozzászólók hangsúlyozták: a levelek megírására, a felszólalásokra az irodalom iránti őszinte szeretetük indította őket. Szinte valamennyien azzal zárták felszólalásukat: remélik, hogy az író következő írásban kijavítja hibáit és jó, nevelő, gyönyörködtető munkáival - akárcsak új regényével - tovább szolgálja a szocializmus ügyét. A tömegek bírálata - építő, segítő, elengedhetetlen kritika. Ennek a bírálatnak olyan megnyilvánulásai, amilyen a Szabad Nép szerkesztőségében lezajlott vita volt, nagymértékben hozzájárulhatnak irodalmunk fejlődésének meggyorsításához.