Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Déry Tibor saját kezűleg írt életrajza
1957 I. kötet megjelenése után ti. egy kis pihenőt szünetet tartottam, s közben beutaztam az országot, üzemeket, tsz-eket, egyetemeket látogattam, s egy riportsorozatot írtam róluk, mely előbb a Rádióban hangzott el, majd folyóiratban s könyvben is megjelent. Ugyanaz az eset ismétlődött meg, mint irodalompolitikai vitáimban. Riportjaimban megpróbáltam óvatosan megfogalmazva, aa-igag a valóságot leírni, de minthogy ez nem volt olyan rózsaszínű, mint amilyennek az emberekkel el akarták hitetni propagandaszempontból, tehát a riport „rossz” volt. Ugyanez történt a híressé vált Fehér pillangó esetben. így hívták egy novellámat, mely ez idő tájt a Szabad Nép valamelyik karácsonyi számában jelent meg, s amely ellen olvasói ankétot szerveztek, úgy látszik, felsőbb utasításra magában a Szabad Nép szerkesztőségében, majd az Irodalmi Újságban sajtókampányt indítottak ellene, miközben én lakásomra s az írószövetségbe tömegestül kaptam az elismerő leveleket s telefonokat. S végül ugyanez történt a Felelet II. kötetével 1953-ban, melyről Révai József a Szabad Népben egy kétfolytatásos, a legélesebben elítélő nagy tanulmányt írt, utána pedig az Előadói Iroda tanácskozásán körülbelül kétórás ugyanilyen beszédet mondott - én viszont az olvasóktól, nagyrészt munkásolvasóktól közben szakadatlanul kaptam az elismerő leveleket. 1953-ban a kormányprogramtól kezdve az irodalompolitikai szigor fokozatosan enyhült, s 1954 márciusában a Szabad Népben egy hivatalos platform jelent meg, mely megközelítőleg, bár nem elég egyértelműen az irodalom szabadságának azokat az elveit fogalmazta meg, melyeket én vallottam. Az elvek szépek voltak, csak a megvalósításukkal volt baj, ugyanúgy, mint a kormányprogram végrehajtásával. Ami az írók bírálatában, valóságábrázolásában nem tetszett, az nem volt „építő” jellegű, s mint ilyen elvetendőnek nyilváníttatott; s maradtak például fekete listán olyan nagy írók, mint Babits, Kosztolányi, akiket a felszabadulás óta nem lehetett kiadni. Az élő írókat persze még szigorúbban kezelték. Ami engem illet, emlékezetem szerint, ebben az időben egy filmet csináltam, a Simon Menyhért születéséi, megírtam egy másik filmnek a forgatókönyvét, a Köpe Bálintot - ez utóbbit Révainak tett ígéretemhez híven; s egy szatírát írtam, mely a Nemzeti Kamaraszínházában került színre (A talpsimogató). Keveset s nem nagy kedvvel dolgoztam ebben az időben, az ellenem folyó egy évig tartó hajsza - voltak, akik utcán már nem mertek nekem köszönni - elkeserített, nem tudtam magamhoz térni, nem tudtam dolgozni. Az olvasók állandóan reklamálták a kiadónál s nálam a Felelet III. kötetét, de nem voltam képes nekilátni a feladatnak. Mégis volt valami enyhülés, de nem sokáig tartott. 1955-ben Nagy Imre távozása után azonban újra érvényesülni kezdett az irodalompolitika régi szigora. Minden csak valamennyire is „gyanús” írást a szerkesztőnek be kellett mutatni a Pártközpontban engedélyezésre, Andics Erzsébetnek, az új agit.prop. vezetőnek, aki a legszektásabb vonalat követte. Az írószövetség párttaggyűlésein egymást érték az elkeseredett kifakadások, azoknak a kommunista íróknak a szájából, akik egy ideig már nagyobb gondolatszabadságot élveztek, s most újra bilincsbe verték a tollúkat. A helyzet odafajult, hogy például egy Darvas minisztert gúnyoló négysoros epigramma 69
