Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Déry Tibor saját kezűleg írt életrajza
1957 Déry Tibor saját kezűleg írt életrajza Annak előrebocsájtásával kezdem, hogy emlékezetem rossz, jobban mondva szeszélyes, azaz bizonyos dolgokra rendkívüli élességgel emlékszem, másokra, s néha épp fontosakra, sehogy, vagy csak nagyon halványan, esetleg hibásan. Ennek ellenére remélem, hogy nagyjából helyesen tudom elmondani életemet, a jelentős és jellemző eseményeket nem hagyom ki, a valósághoz híven maradtak meg emlékezetemben. Itt is megismétlem, mint már kihallgatásom legelején, hogy semmit sem kívánok elhallgatni, tehát olyasmit sem, ami rossz fényt vet jellememre. I894. október 18-án születtem Budapesten. Apám jómódú ügyvéd volt, szegedi születésű, anyám osztrák, bécsi születésű, kispolgári családból származó lány. Apai nagyapám nemzetőr volt 1848-49-ben. Öt-hat éves koromban csonttuberkolózisban megbetegedtem, s körülbelül tízéves koromig, tehát több mint négy évig ágyban fekvő beteg voltam. Ez idő alatt több műtétet végeztek rajtam, míg végül is az Északi-tenger partján, egy német kórházban lábra nem álltam. Betegségemnek megmaradt a nyoma, bal bokámban egy-két ujjnyi széles heg, térdemben egy másik, a jobb karom s vállam pedig körülbelül másfél-két cm-rel rövidebb, illetve keskenyebb a balnál és részlegesen béna maradt. A hosszú betegség, illetve az abból eredő magány lelkileg túlérzékeny gyerekké tett, ez a túlérzékenység évtizedekig, szinte érett férfikoromig megmaradt rajtam. Az elemi iskolát s az első két gimnáziumi osztályt magánúton végeztem el, csak a III. gimnáziumban kerültem nyilvános iskolába (Markó utcai gimnázium), majd a IV osztály elvégzése után a Kereskedelmi Akadémiára. Épp csak megemlítem, egész életpályám jobb megértéséhez, hogy beteg, elkényeztetett egyetlen gyerek lévén, kinek minden kívánságát teljesítik, otthon sohasem szorultam hazugságra, s ezért később az iskolában is, majd folytatólag további életemben, mindig rendkívül szókimondó, nézeteit sohasem titkoló ember lettem. Ez már az iskolában - mint később is sokszor az életben - megbosszulta magát, az iskolában nem egy tanár felbosszanko- dott rajtam, „kirúgott” rám. Itt mindjárt előrebocsájtom, hogy mindamellett volt életemnek két-három korszaka, igaz, hogy rövidek, félévesek, legfeljebb egy évig tartók, amikor rendszerint valamilyen tragikus megoldhatatlan probléma miatt az ellenkező végletbe estem, s tájékozatlan kétségbeesésemben sokat hazudtam, sőt tudatosan megcsaltam embertársaimat. Erre annak idején majd sort kerítek. A Kereskedelmi Akadémián volt egy barátom (Grósz Andor), aki elsőnek ébresztette fel bennem a művészetek iránti érdeklődésemet. Együtt olvastunk, fdozófiát is, múzeumokba, képtárakba jártunk. O maga is művészféle ember volt, festegetett és zenélt. Az iskolákból általában jó, közepes-jó bizonyítványokkal engedtek el, az érettségi vizsgát is ugyanígy tettem le. Utána szüleim francia és angol szóra egy svájci intézetbe küldtek (St. Gallen) egy évre, ahol a nyelveken kívül tovább képeztek a kereskedelmi szakmában. De minthogy ez már akkor nem nagyon érdekelt, szabadidőmben irodalom- és művészettörténettel foglalkoztam. Egy év után hazatértem, s rögtön 61
