Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1963 - Görbe tükrömben
1963 történt: sirályok repültek oda a tengerpartról, megtelepedtek ezen a birtokon Ödland- ban. így vált ismeretessé a település az egész teremtett világ előtt. És mit gondolnak, milyen gondolatok támadtak Eleseusban és a kis Sivertben, amint a sirályokat meglátták? O, ezek az idegen, messziről jött madarak nem voltak számosán, de mégiscsak volt belőlük hat darab, hat hófehér madár, valamennyi egyforma; ott sétálgattak a mezőn föl s alá, időnként füvet csipegettek. - Apa, miért jöttek ide? - kérdezte a két legényke. - Mert a tengeren vihar készülődik.” (Áldás a földön) Húsz sor, ami mestermű. De azután következik egy sor, amelyik a mesterművet teljesen eltorzítja. Mintha valaki egy nemes szobrot kalapáccsal arcul csapna. Vagy mintha málnaszörpöt öntene valaki az óborba. Itt megmutatkozik, hogy a művész belső mérlege, amellyel a lélek és a kifejezés imponderábiliáit mérlegeli, pontatlan. Ez az egy sornyi plusz az a mínusz, ami hiányzik K. H.-nak ahhoz, hogy elérje a nagy művész teljességét. Ne vessék a szememre, hogy kicsinyes vagyok, ha egy fél oldal vérképéből próbálom megalapozni ítéletemet egy műről, amelyik tíz- vagy húszezer oldalt hozhat fel bizonyítékul létjogosultságára. Tökéletlen, félresikerült, méltatlan oldalakat lépten- nyomon találhat az ember a legnagyobb művészek életművében is, de ezek éppenséggel tökéletlen, félresikerült oldalak, amelyekből sosem következtethet az ember az egészre. Ám ez az egy sornyi plusz és mínusz, mint cseppben a tenger, tartalmazza mindazt a hiányosságot, ami csak egy műnek a részleteihez, a világképéhez, kompozíciójához, életigazságához, belső logikájához és jellemrajzához, a fény és árnyék, az álom és a való világ, a humor és képzelet eloszlásához - röviden szólva, minden olyan vonásához tapad, amelyek summája egy művész portréját eredményezi. Ha kritikus, esztéta vagy irodalomtörténész volnék - amitől isten óvjon -, most az emberiség javára egy frontális támadás barátságtalan műveletére kellene rászánnom magam, de mint szubjektív igényű manó, aki bűvös görbe tükrével felelőtlenül ide-oda ugrál a világ jelenségei közt, megkockáztathatom a didaktikus ugrást a megfoghatatlanba. A mondat, amely az egész oldalt - mint egy víz alatti kő az ember lábát - összezúzza, és a tengerfenékre süllyeszti, így hangzik: „Ah, mily különös és titokzatos volt ez az eset a sirályokkal!” - Ez az imént még élő, különleges titkot, a természet misztériumát, azáltal, hogy szóba hozta, egy csapásra agyonlapította, és a húsz sornyi mesterműből egy tantétel lapos illusztrációja lett. Hiszen tudjuk: nem szabad néven nevezni az istent. A racionális értelemnek megadatott, hogy a világ dolgainak hidegen a szemébe tekintsen, és a mi emberi ténykedésünk logikája szerint ismerje föl és nevezze meg; ami nem, vagy még nem ismert, azt a művész megsejtheti, ha szerencséje van, ábrázolhatja, de a névtelent megnevezni, szétfolyó közhellyé változtatni, egy sovány frázissal kifejezni, ez megengedhetetlen számára. K. H., miután sikerült a titkot működésében megmintáznia, ráakaszt egy táblát három felkiáltójellel. Értjük már, amitől az előbb csak meghatódtunk? Segít nekünk a közhely annak a jobb megértésében, ami ma még fel nem fogott és felfoghatatlan? 407
