Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Elbeszélés
1957- Tényleg? - kérdezte Elza, derűsen nyugalmas, megbízható tekintetét a diák foltosán kivörösödött, nagy arcán pihentetve. - Hiányoztam?- Nagyon - mondta a fiatalember.- Miért?- Ha nem tudnám, hogy a kacérságnak nyomát sem lelni magában - mondta Tamás -, akkor rosszulesne ez a kérdése. Miért váratott meg ennyire?- Hogyhogy? - mondta Elza. - Fél hat után öt perccel érkeztem.- A telefonhívással!- Mert előbb nem volt kedvem - mondta Elza. Tamás hallgatott. A lány derűsen, nyugodt komolysággal nézte. Tamás orrát újra megcsapta egy' pillanntru a walhallai fenyőerdők sötét illata. - Meg kell szoknia, hogy éft mindig őszintén megmondom a véleményemet - mondta Elza, fejét egy hirtelen mozdulattal előrevetve s az asztalon nyugvó karját váratlanul az ölébe ejtve, vagy megfordítva, öléből az asztalra emelve; nem lehetett pontosan tudni, melyik az a mozdulat, amely mintha leikéből kiindulva, mintha egyszerre felkavarta, s meggyorsította s felébresztette volna egész szervezetét; Tamás fokozottan úgy láttha, hagy nyomban észrevette, hogy a lány valójában sokkal elevenebb, karcsúbb, kisebb s elevenebb s törékenyebb, mint amilyennek öt perccel ezelőtt, a cukrászdába való belépése pillanatában látta. - Ezért Épp ezért a lángoló őszinteségéért imádom magát - kiáltotta Tamás elragadtatva.- Téved, semmi lángolás nincs bennem - mondta Elza kimérten. - Természetem inkább hideg és megfontolt, ha úgy vesszük, s nagyjából mindig tudom, hogy mit akarok. Remélem, van bennem annyi önismeret, hogy meg tudom ítélni, mi jár nekem az élettől, mi nem.- Maga egy kivételes lény - mondta Tamás egy idő múlva halkan elfogódottan, szinte szórakozottan. Az „önismeret” szó egy pillanatra megakasztotta hatalmasan szárnyaló lendületét: sok dolgot adott neki az elmúlt két hét folyamán. - Ha megengedi, egy pillanatra eltérek a tárgytól ...- Milyen tárgytól? - kérdezte Elza.- Attól, hogy imádom - mondta Tamás, rámosolyogva a lányra, s kék tekintetében annyi ártatlanság volt, s eséf csúnya, nagy, lapos arcában oly megvesztegető férfias báj és lelkesség, hogy Elza egy pillanatra lesütötte szemét. - Szóval, ha megengedi, egy pillanatra percre eltérek a tárgytól, s egy ide nem tartozó kérdést teszek fel magának. Szabad?- Tessék - mondta a lány. Arca már ismét visszanyerte istennői régi walhallai nyugalmat.- Lehet, hogy tapintatlan kérdés lesz. Akkor ne feleljen rá - mondta Tamás. A lány derűsen bólintott. - Azt bízza rám!- Szereti az édesapját? - kérdezte Tamás önkéntelenül lehalkítva hangját.- Már azt hittem, hogy megint féltékeny — mondta a lány egy idő múlva. — Mert azt meg én nem szeretőm kedvelem. Ami azt illeti, hogy szeretem-e az apámat... hát mérsékelten ... 297
